Vagyok-e valaki?

A helyes énkép

Most induló sorozatunkban – melynek egy szakdolgozat képezi az alapját – a helyes önértékelés fontosságáról olvashatunk, valamint arról, mit tehet az az ember, akinek gyerekkorától fogva rossz képe van saját magáról.

A valóságnak megfelelő énkép drága kincs. Előfeltétele annak, hogy az ember teljes szívvel, hasznos és termékeny életet tudjon élni. A helyes énkép felkészíti az ember értelmét arra, hogy tisztán gondolkodjék, és hogy képességeinek a legjavát adja. Lehetővé teszi, hogy konkrét célokra összpontosítson, és arra készteti, hogy az éppen aktuális feladatnak teljes mértékben elkötelezze magát.

A valóságtól elrugaszkodott énkép óriási hátrány. Ugyanis ebben az esetben hiányzik az alap ahhoz, hogy az ember teljesen átadhassa magát annak, amivel foglalkozni kíván. Az ilyen ember agyában a különböző erőket semmi sem tartja össze, következésképp a belső egység sem tud megvalósulni. A bizonyítás kínzó kényszere gyötri, hogy elnyerje mások tetszését, elfogadtassa önmagát.

Nagyon sok olyan emberrel találkozhatunk mindennapjainkban, akik nem tekintik magukat értékes embereknek, akik úgy érzik, hogy másoknál kevesebbet érnek, vagy talán egyáltalán semmit sem érnek ebben a világban. Sőt, talán mi magunk is rengeteg komplexussal küzdünk, talán mi magunk is rengeteg sikertelenséget, sérelmet, megaláztatást és ezek miatt kialakult kisebbségi érzést hordozunk és fojtunk el magunkban. Gyakran feltesszük magunknak a kérdést: Ki vagyok? Mi vagyok? Miért vagyok? Az első kérdés azért merül fel bennünk, mert tudni szeretnénk, mivel különbözünk más emberektől, mi az a vonás (fizikai vagy szellemi) bennünk, ami egyéniséggé tesz minket, egyedi, megismételhetetlen, szeretetreméltó emberekké. Azok, akik nem rendelkeznek helyes önképpel, sokszor hajlamosak arra, hogy nem csak hogy másokhoz hasonlónak nem tartják, hanem egyenesen alacsonyabbrendűeknek érzik magukat. Úgy érzik, ők semmivel sem különböznek másoktól, sőt, sokkal rosszabbak, mint mások. Nem ismerik fel magukban azokat az értékeket, amelyek egyedi és szeretetreméltó egyéniségekké teszik őket. A második kérdés a társadalmi életben betöltött szerepünkre vonatkozik, kapcsolatainkra, társadalmi helyzetünkre, pozíciónkra. Mi a feladatom az emberek között, mi az, amit tennem kell, milyenek az emberekkel való kapcsolataim?

A harmadik kérdés a legnehezebb. Nincs olyan ember, aki élete során nem gondolkodott volna el legalább egyszer azon, mi is valójában életének célja. Vannak, akik kétségbeesetten keresik a választ erre a kérdésre, vannak, akik nem akarnak szembenézni ezzel a problémával, és inkább elhessegetik ezt a gondolatot, nem is hajlandók foglalkozni vele, vagyis nem hajlandók mélyen magukba nézni. Minden embernek szüksége van arra a tudatra, hogy életének van értelme. Biztosak akarunk lenni abban, hogy másoknak szüksége van ránk, hogy szeretnek minket, hogy értékesek vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy számítunk valamit ebben a világban.

A legtöbb gondot az jelenti nekünk, hogy mit is gondolnak rólunk mások. Feltehetőleg nincs olyan ember, aki ne lenne érzékeny mások véleményére, még akkor sem, ha igyekszik ezt palástolni, vagy maga sem hajlandó ezzel szembesülni. Szeretnénk tudni, hogy elfogadnak-e minket az emberek olyannak, amilyenek vagyunk, tetszünk-e másoknak, megfelelően viselkedünk-e vagy öltözünk, elég jók vagyunk-e másoknak. Sokan nem érzik jól magukat társaságban, úgy érzik, hogy mások úgysem tudják őket elfogadni, mert nem tudnak viselkedni, öltözködni, nem mernek megszólalni attól félve, hogy valami ostobaságot találnak mondani, és akkor mások megvetik őket.

Énképünk tehát állandó ellenőrzés alatt tartja gondolatainkat. Sokan azért rugaszkodnak el a valóságtól, mert énképük hamis. Az, hogy mit tartok saját magamról, elfogulttá tesz és komolyan befolyásolja azt, ahogy az eseményeket értelmezem. Mindenki vágyik arra, hogy csodálják, sokan azonban – torz énképük következtében – mereven ellenállnak, ha mások pozitívan nyilatkoznak róluk. Sokan csúnyának érzik magukat. Ilyenkor nem veszik észre szépségüket, nem hajlandók elfogadni mások csodálatát, a bókok zavarba ejtik őket, hiszen csak vigasznak szánt kegyes hazugságnak tartják ezeket. Vannak, akik butának tartják magukat, annak ellenére, hogy rendkívüli tehetségekkel, szellemi képességekkel bírnak. Mások úgy érzik, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak, mindig elégedetlenek az elért eredményeikkel, mindent jobban akarnak csinálni, vagyis mindig elégedetlenek önmagukkal, s úgy érzik, hogy nekik soha semmi nem sikerül. Ilyen önképpel rendelkező ember nehezen tud beilleszkedni valamilyen közösségbe, nehezen alakít ki kapcsolatokat és nehezen talál barátokra, hiszen mindig az a gondolat kíséri, hogy ő valójában egy haszontalan kis senki, és senkinek sincs igazán szüksége rá, ő tulajdonképpen csak zavaró tényező a társaságban. Környezetének nagyon sok türelemre és szeretetre van szüksége, hogy egy ilyen énképpel rendelkező embert meggyőzzön az ellenkezőjéről, vagyis arról, hogy igenis valaki, hogy értékes ember, hogy fontos a körülötte élőknek, hogy szívesen látják társaságukban.

Puskás Diána
Maurice E. Wagner nyomán