Van mibe, van kibe kapaszkodnunk!

Nagy izgalommal készül a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Scheffler János boldoggá avatására, de a legnagyobb készülődéssel talán Kálmándon várják a július 3-át. Erről beszélt Néma Sándor kálmándi plébános egy interjúban.

– Hogyan emlékeznek ma Kálmándon a falu szülöttéről, Isten Szolgája Scheffler Jánosról?

– Elsősorban az idősebb generáció emlékszik még János püspökre, akik gyermekként látták, akiket ő részesített a bérmálás szentségében. De emlékeznek arra is, amikor a templomunk harangjai hírül vitték a szomorú hírt, hogy az ő püspökük, aki innen származik, meghalt a jilavai börtönben. A fiatalabb generáció csak az 1990 után megjelent könyvekből, prédikációkból, újságcikkekből, szülők, nagyszülők elbeszéléséből ismeri. Igyekszünk tenni arról, hogy közismertté váljon. Nem akárki volt ő; úgy hiszem, a fiatalabb generáció, az iskolások nagyon érzékenyek rá.

– Hogyan találkozhat a kálmándi ember Scheffler Jánossal, amikor végigsétál a falun?

– Mindenki tudja a faluban, hol volt Scheffler János szülőháza. Templomunk bejáratánál márványtábla őrzi emlékét.
Van még egy emléksír a temetőben is.
Földi maradványai ugyan a szatmári székesegyház kriptájában nyugszanak, de amikor megtudták, hogy messze idegenben halt meg, a falusi emberek úgy gondolták, hogy jó, ha csinálnak neki ide egy sírt, és biza mindenszentekkor ott is ég gyertya, arra a sírra is visznek virágot.

Csak a kilencvenes évek után mertek nyíltan előhozakodni a vértanú püspök életével. Emlékszem, a papoknál a Püspök Úr lelkigyakorlata volt éveken keresztül a papi rekollekció lelki napjainak a témája, így jött újra felszínre, látóképbe.

Amikor tehettük, elmélkedésekben, prédikációkban megemlítettük, kirbályi szónoklatokon, vagy akár egyszerű falusi, városi, vasárnapi miséken. A fiatalság pedig most kezdi megint felfedezni, olyannyira, hogy például itt az enyémek, a fiataljaim készítettek egy egyszerű, de nagyon nagyszerű vetítést a faluról, az utcáról, a Scheffler- házról, a temetőről, az egyetemről, ahol tanult, Rómáról, ahol doktorált… Van egy ügyes kis csoport, amely így próbálja felszínen tartani: „nekünk van egy vértanú püspökünk!” Ezenkívül pedig szerte az egyházmegyében minden templomban, minden szentmise – tehát nem csak vasárnap, hanem minden hétköznapi szentmise – után is imádkozzuk a közbenjárását kérő imát.

– Amikor már lehetett tudni, hogy boldoggá avatják a falu szülöttét, jöttek a hívek, hogy kifejezzék örömüket?

– Hát nagyon nagy öröm volt… Meghúzattuk a harangokat, és a reggeli misében mondtam, hogy „nem halott van, hanem nekünk van egy nagy-nagy közbenjárónk az Istennél, a Szentatya aláírta a boldoggá avatási dekrétumot”. Persze nagy öröm volt, nagyon nagy öröm, nem lehet azt elmondani… Nyilván kevesen vannak már abból a generációból, akik még személyes élményekkel, emlékekkel vannak a Püspök Úrról. De nagyon megrendítette a falu apraját-nagyját, mindenkit. Már van olyan, aki jelentkezett arra, hogy gyalog fog felmenni Szatmárra a boldoggá avatásra.

Mióta itt vagyok, mindig megrendülve megyek végig azon az utcán, mindig megilletődve állok oda keresztelni a keresztkúthoz, amelynél a Püspök Urat is keresztelték. A szent falak, ahol Ő is mutathatta be annak idején a primíciát, a szentmiseáldozatot, vagy ahányszor eljött bérmálni, megrendítő… Ugyanakkor pedig erőt is ad. Bolond világban élünk. Gyors világban élünk. Évezredes értékeket rúgnak fel, vesznek semmibe, de van valaki, egy biztos pont, amibe kapaszkodhatunk. Amikor úgy érezzük, hogy mozog a föld, a talaj alattunk, hát van nekünk valaki, aki nagyon közel van Istennél, akihez mi könyöröghetünk, imádkozhatunk. Erre nevelem a gyermekeket is a hittanórán. De nekem személy szerint is nagyon nagy erőt jelent. Nagy kihívás az emberi lelket felrázni, hogy valamit is megsejtsünk, hogy Isten milyen csodát tett ezzel a közösséggel. Kiválasztott egy embert innen, és odaemeli az Ő egyháza egére, mint egy fénylő csillagot, egy útirányjelzőt. Ha hallgatunk rá, ha követjük, ha közbenjárását kérjük, biztos, hogy Isten megsegít minket.

Scheffler János bőröndje Huszonhárom éven keresztül őrizte Körtvélyesy M. Simplicia nővér azt a bőröndöt, amit Scheffler János elhurcoltatásakor vitt magával a börtönbe.

Ez év január 23-án látta elérkezettnek az időt, hogy átadja azt a püspökségnek.

Simplicia nővért, a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Rend nyolcvankilenc éves nővérét egy interjúban Scheffler János püspökkel kapcsolatos személyes emlékeiről kérdezték. Ebből idézünk most.

– Ismertem már, mint teológiai tanárt, aztán a püspökség 1944-es bombázása után idekerült hozzánk, mert ő akkor Szatmárhegyen volt. Megkapta a zárdában a kórus melletti szobát, és itt volt addig,

amíg a lakását elkészítették, hozzávetőlegesen két hónapig. Mivel az ebédlőbe voltam beosztva, engem bíztak meg, hogy minden este vigyem fel neki a vacsoráját, ami két főtt krumpliból és egy pohár aludttejből állt. Ebédre lejött az ebédlőbe, de a vacsorát a szobájában fogyasztotta el.

– Hogyan élt itt a püspök atya? Hogyan ismerték meg őt a nővérek?

– Úgy tudom, a szabályzatunkat ő fordította magyarra és minden kis pontját úgy tudta, ahogy azt kell. 1943-ban, amikor fogadalmat tettem, őt bízták meg a kánonvizsgával. 1947-ben elkerültem Erdődre, és utána hallottam, hogy 1950- ben elvitték. Nagyon megsirattuk. Aztán jött a hír, hogy a nép le akarta venni a kocsiról, de ő kiállt és azt mondta: „Hagyjatok, mert nekem menni kell, Isten katonája vagyok!”

– Milyen ember volt Scheffler János?

– Nagyon kedves ember volt. Mindenkihez volt egy jó szava. Amikor itt lakott, minden reggel végigsétált a zárdakertben – akkor még egyben volt a zárdakert – és ott imádkozott. Akárkivel találkozott, mindenkihez volt egy szava. Amikor vittem a vacsorát, akkor is nem volt úgy, hogy ne mondja: „Hogy tetszik lenni? Kedves nővér, nincs nehezére ez, hogy nekem fel kell hozni?”

Emlékszem, hogy egyszer mesélte az egyik jelölt: „Megszólított a püspök úr reggel, mert korán felkeltem, hogy tudjak menni a levegőre a kertbe. Én nem gondoltam, hogy ott sétál, de ott volt és mondta, hogy nem szabad olyan korán felkelni, mert egy fiatalnak még tíz perc továbbalvás is elég lehet a kipihenésre. Úgy szégyelltem magam, hogy megszólított!”

– Mikor tudták meg, hogy Scheffler János meghalt a börtönben?

– Még 1952-ben jött a hír. Akkor már plébánián voltam házvezetőnő, mert a zárdából a főnöknő odahelyezett, amikor kikerültünk. Jött a plébános úr és mondta: „Kedvesnővér, mondok egy szomorú hírt. Meghalt a püspök úr a börtönben!” Akkor már nem tudtam mit csinálni, nagyon hozzáfogtam sírni, mert hát úgy hozzászoktunk. Szerettük a püspök atyát nagyon! Amikor meghalt, imádkoztunk érte.