Vedrunai Szent Joakima, a spanyol nővér

A spanyol családanya, majd rendalapító szerzetesnővér minden élethelyzetben megnyilvánuló élő hite, állhatatos kitartása, mély istenszeretetből forrásozó alázata a mai lelki ember számára is példaértékű.

1783. április 16-án született Barcelonában, egy nyolcgyermekes családban. 12 évesen bejelentette, hogy kármelita nővérként egész életét Istennek szeretné ajándékozni, szigorú apja azonban megtiltotta, hogy belépjen a rendbe.

Tizenhat évesen, meghajolva apja szándéka előtt, a fiatal leány férjhez ment a gazdag, földbirtokkal rendelkező huszonöt éves Don Teodoro de Mas vichi jegyzőhöz. Harmonikus házasságban éltek, amelynek tizenhét éve alatt Joakima kilenc fiúval ajándékozta meg férjét. Az anyai örömök mellett azonban nem kevés kereszthordozás is kijutott neki: meg kellett élnie három csecsemője halálát. Négy fia azonban szerzetes lett. Ugyanakkor nem könnyű történelmi korban élt. A spanyol-francia háború kitörésekor férje bevonult katonának; a háború befejezésekor, 1814-ben tbc-betegen ért haza, és nemsokára meghalt. A megözvegyült 33 éves Joakimának szembe kellett néznie az örökség miatt kitört családi viszálykodással, de erős lélekkel sikerült megvédenie gyermekei jogát az apai örökséghez.

Joakima nehéz élethelyzetében is ki tudta vívni környezete elismerését és tiszteletét. Emberi magatartása és tevékenysége mélyén az istenszeretet titka rejtőzött, amely gyermekkora napjaitól fogva meghatározta életét. Családanyaként is gyermekként rejtőzött el Isten atyai jóságába, majd anyaként adta tovább az önátadásban kapott szeretetet. Meg kellett tapasztalnia, hogy az út, amely őt asszonnyá és anyává érlelte, Isten iránti szeretete számára nem volt kerülőút. A misztikus kegyelmekben, amelyekben részesült, a házasság által kiformált szeretetben megélte az Istennel való kapcsolata beteljesülését.

Férje halálával és anyai kötelességeinek teljesítése után új feladatokra vált szabaddá. 1819-ben találkozott a kapucinus Stefan Olotskival, aki lelkivezetője lett, és segítségére volt abban, hogy Joakima Vichben, nyolcadmagával megalapítsa a szeretetről nevezett Kármelita Nővérek ma is virágzó kongregációját. Itt bőségesen megélhette a lelki anyaság kegyelmét. Krisztus Jézusban és a mennyei Atya örömüzenete által sok lányának olyan életet ajándékozott, amely Isten gyermekeivé tette őket. Az Atyába vetett bizalma mindazok számára, akiket vezetett, az atyai ház légkörét teremtette meg. Amint régebben a gyermekek és a cselédek mindennapi kötelességeik teljesítése után imádságra és lelki beszélgetésre gyűltek össze a ház anyja és úrnője körül, úgy tettek most lelki lányai is. Anélkül, hogy a rábízottakat elnyomta vagy önállótlanná tette volna, mindenki számára ő lett a nyugalmas középpont és a vitathatatlan anyai tekintély. A szerzetesnővérek megtanultak engedelmeskedni neki, mielőtt bármit is elrendelt volna, egyedül a jó öröméért és szeretetből. Erről a szeretetből fakadó engedelmességről mondta Joakima anya, hogy „aki engedelmeskedik, mindig jól cselekszik.” Hogy közelvigye hozzájuk a szegénység szellemét, emlékeztette lányait Jézus szegénységére: „Ne törekedjetek arra, hogy gazdagabbak legyetek, mint a Vőlegényetek, mert az szégyenletes lenne.” Egy fiatal novíciájának, aki nem tudta elolvasni a kézzel írott szabályzatot, amelyet az alapító anya adott neki, mondván, hogy „nem látok mást, csupán pontokat”, Joakima anya így szólt: „Térdelj le, s akkor majd meglátod, milyen kiválóan tudsz olvasni.” És csakugyan: a próbálkozás sikerült, és a következőkben jámbor szokássá vált a kármelita nővérek körében. Így válik érthetővé szentünk lelki magatartása: megértette, hogy térden, vagyis tisztelettel, hittel és szeretettel telve kell olvasni Isten atyai gondviselésének könyvéből. A mennyei Atya iránti szeretettől áthatva értette meg azt is, hogy egész élete kegyelem és feladat: Isten gyermekének mosolyával szolgálni embertársait.

A spanyol polgárháború idején rendjét támadás érte, az apátnőt két hétre be is börtönözték, amiután el kellett hagynia szülőföldjét. Franciaországban hat éven át kórházi betegeket ápolt. 1843-ban visszatért közösségébe, majd további 20 házat alapított.

1849-ben bekövetkezett agyvérzése maradandó károsodást okozott, lemondott vezetői tisztségéről, s a barcelonai házba költözött. A Barcelonában kitört kolerajárványban ő is megbetegedett. Teljesen bénán, de mosolyogva halt meg Vichben, 1853. augusztus 28-án.

1940. május 19-én XII. Pius pápa avatta boldoggá, majd 1959. április 12-én XXIII. János pápa iktatta be a szentek közé. Ünnepnapját az Egyház május 22-én tartja.

Összeállította: Riskó Mariann