A Gondviselés keze vezetett – Dr. Paskai László bíboros visszaemlékezése első kárpátaljai látogatására

46

II. rész. Megérkezés Kárpátaljára

Paskai László bíboros az ungvári reptéren lépett először Kárpátalja földjére. Onnan kíséretével együtt a templomba ment be, amely zsúfolásig tele volt. Csöndben imádkoztak, majd Damasztin pravoszláv püspök hívta meg ebédre. Mivel a pravoszláv egyházzal is jó kapcsolatot akart fenntartani, elfogadta az ebédmeghívást. Az volt a terv, hogy mindenhová elmegy, ahol van pap, mindegyikükkel találkozik, illetve olyan templomokba is elmegy, ahol már nincsen pap. Nem egy helyen, amikor megérkezett, megszólalt a harang, s negyedóra múlva tele volt a templom. Pap a legtöbb helyen már nem volt.

Az egyik helyen egy asszony köszöntötte: elmondta, hogy nincs papjuk, már sok éve meghalt az aranyos plébánosuk. „Azóta mi már csak imádkozni tudunk. Küldjön papokat!” Ez a jelenet megismétlődött többször is.

A sok meglátogatott hely közül a bíboros Nagyszőlősről beszélt bővebben előadásában. Természetesen ez a hely is szerepelt programjában, de állami részről meg akarták hiúsítani a látogatást. Addigra azonban Csáti József már elmondta, hogy a bíboros minden pappal találkozni akar, az ottani pap pedig nem tud eljönni, mert ágyban fekvő beteg, tehát neki kell odamennie. A találkozó a beteg atyával aztán meg is történt. A szentmisét a kis temetőkápolnában tartották. Felszereltek egy kihangosítót, mert nagyon sokan voltak a kápolnán kívül is. Egyszer csak – nem tudni, szándékosan-e vagy nem – elment a villany.

Akkorra már visszaadták a plébániatemplomot az egyháznak, két vagy három nappal a bíboros érkezése előtt adták át a kulcsot. Több kamion szemetet hordtak ki onnan az emberek. Amikor a bíboros és kísérete beléptek a templomba, látták, hogy az nemcsak üres, hanem a falak is szörnyű állapotban vannak, az orgona szét van szedve… A szőlősi hívek, akik bejöttek, meghatódva nézték templomuk belsejét, és kezdték mondani, hogyan kellene renoválni azt. A bíboros közbeszólt: jól van, csak gondolkodjanak ezen, jön majd ide pap, aki majd irányítja a renoválást.

Akkor még nem gondolta, hogy nemsokára itt lesznek már a ferences atyák, és két év múlva a felújított templom megáldására mehet majd vissza.

A megyei egyházügyi embernek mindennap jelentést kellett küldenie Kijevbe és Moszkvába a bíboros magatartásáról, beszédeiről, a fontosabb eseményekről. Kijevből azt az utasítást kapta, éberen figyelje, miket mond a bíboros a görögkatolikusokról, követeli-e a templomok visszaadását, egyházuk elismerését. Azt is kérték, hogy szó szerint jelentse, ha a bíboros a magyarok 1944. évi elhurcolásáról beszélne. A bíboros azonban nem politizálni ment, hanem az evangélium hirdetésére.

Ungváron szállásolták el, ahol a két titokban szentelt görögkatolikus püspökkel (Holovács Józseffel és Szemedi Jánossal) a templomban tudott találkozni. A szállodába nem mertek bejönni, mert ott mindent figyeltek. Ekkor a bíboros javaslatára, aki mindenképp szeretett volna találkozni velük, a templomba mentek.

A látogatás befejezéseként Paskai bíboros Ungváron tárgyalt az ottani állami, megyei tisztségviselőkkel, utána pedig sajtótájékoztatót tartottak.

A találkozón a következőkben állapodtak meg: öt pap állandó jelleggel működhet Kárpátalján; a környékről ideiglenesen, időlegesen kisegíteni mehetnek papok; papnövendékek mehetnek tanulni Magyarországra, és a háború után kiadott vallásos könyveket be lehet vinni Kárpátaljára. Ez lényegében megegyezett Csáti József elgondolásával is.

A megbeszélésen a bíboros előhozta a görögkatolikusok ügyét is. Hidász Ferenc atya, aki tolmácsolt, hallotta, hogy az elnöknek valaki, aki mellette ült, odaszólt: „Erre nem kell reagálni”. Az elnök így csöndben is maradt. Akkor még nem lehetett szó arról, hogy a görögkatolikusok nyilvánosan működhessenek, de a bíboros így legalább hangot adott ennek az igénynek is.

Ezután tartották a sajtótájékoztatót, melyen jelen volt a helyi pravoszláv püspök is, aki támadóan lépett fel a bíborossal szemben. A görög katolikus kérdéssel kapcsolatban pl. ezt mondta: „Ne köpj a kútba, mert utána abból kell innod”. Damasztin püspöknek ezt a hangnemét igyekezett tompítani Filaret metropolita azzal, hogy meghívta a bíborost ebédre.

A sajtótájékoztatóval befejeződött Paskai bíboros kárpátaljai látogatása. Hazafelé azon gondolkodott, hol talál öt olyan papot, akik ebbe a nyomorult helyzetbe elmennek. Azután ez is megoldódott: először két olyan pap vállalkozott, akik előzőleg is jártak át segíteni: Bohán Béla jezsuita és Dióssy Kornél domonkos szerzetesek. Majd Hegedűs Kolos akkori ferences tartományfőnök vállalta el rendje nevében a nagyszőlősi, kárpátaljai missziót, hiszen Nagyszőlősön ötszáz év óta jelen voltak a ferencesek.

Elindult a misszió, megújult a lelki élet Kárpátalján. A bíboros természetesen beszámolt Rómában a kárpátaljai helyzetről. Lassan a jogi kérdés is rendeződött: egy idő múlva, amikor a Szovjetunió fölvette a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel, Colasuono érsek lett a nuncius, ő kapott megbízást Kárpátaljára is, tehát már volt joghatóság. Amikor Ukrajna önállóvá vált, Antonio Franco kijevi nuncius lett apostoli adminisztrátor Kárpátalján. Egy idő után segédpüspököt kért magának. Akkor nevezte ki a Szentatya Majnek Antal ferences atyát segédpüspöknek. Később a terület jogi rendezése is megkezdődött.

Kárpátalja addig egyházjogilag a Szatmári Egyházmegyéhez tartozott; mivel azonban Romániából nem lehetett irányítani, ezért először apostoli adminisztratúra lett. Előbb a nuncius, majd Antal püspök atya kapta meg az apostoli adminisztrátori kinevezést. Amikor pedig Kárpátalja területén önálló egyházmegyét alapított a Szentatya, Majnek Antalt nevezte ki a Munkácsi Egyházmegye első megyés püspökévé.

A bíboros atya a következő években is megfordult néhányszor Kárpátalján, s látta, hogy sok minden fejlődik. Mint mondta: „Az a benyomásom, hogy nagyon szép gyümölcsöket termett az ottani misszió”.

Azt már előadása elején említette: a Gondviselés keze nyomát látta egész kárpátaljai útjával kapcsolatban. Az út Jakovlev révén nyílt meg – ez is mutatja, hogy az Isten terveit azok is tudják szolgálni, akik nem hisznek benne. Az apró esetekben is, melyek véletlennek tűnnek, ott van a Gondviselés keze. Az, hogy az orosz millennium alkalom volt arra, hogy Kárpátaljáról tárgyalni lehessen; az, hogy Magyarországon pozitívan fogták fel az illetékesek a kárpátaljai helyzetet – bár számukra akkor inkább csak a magyarságról volt szó –, s ezért tárgyalhatott velük, az biztosan a Gondviselés beavatkozására történt.

Páldi András, Magyarország akkori kijevi főkonzulja visszaemlékezéseiben így jegyezte fel a bíboros szavait, melyeket kárpátaljai látogatása végén mondott: „Bevallom, bizonyos kétségek is voltak bennem, hogy megérett-e már az idő erre a főpásztori vizitre, hogy legyen erőm sikeresen mindannyiunk hitének erősödését elérve lebonyolítani ezt a látogatást. Egy héttel ezelőtt Ausztriában ájtatosságot végeztem (Deutschsützenben voltam, ott misét és fatimai ájtatosságot tartottam, arra való ez az utalás), és a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam az utam, kértem pártfogását, és kértem, hogy nyújtson nekem segítséget, mert általam ismeretlen vidékre megyek, eléggé zavaros viszonyok közé. Utamat azonban nem halaszthatom, mert a kárpátaljai hívők negyven éve várják ezt a találkozást. Azt szeretném önnek mondani, hogy ez az utazás minden reményemet fölülmúlva sikeres volt. Most már tudom, hogy a Boldogságos Szűz meghallgatta kérésemet.”

(A fényképeket Hidász Ferenc OFM készítette)