A KÖZÖSSÉG SZABÁLYAI

73

    Néhány nyugati országban akadnak közösségek, amelyek a tökéletes •egység utáni vágyukban a közös élet mellett döntenek: együtt élnek egy fedél alatt családok és nem házasok is. Nagy házakat, illetve lakóházakat vásárolnak, és a nagyobb lakásokba a családok, a kisebbekbe a nem házasok költöznek, hogy közös életet éljenek az első keresztény közösségek mintája szerint, ahogy ezt az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk. Vannak mozgalmak, melyek kis városokat is alapítanak, pl. a Focolare mozgalom Olaszországban (Mariapoli vagy Mária városa). Lehet, hogy nekünk nincsenek ilyen lehetőségeink, de ez nem számít, mert nem a formák a fontosak, hanem a lélek. Nem számít, hogy a közösségek tagjai a város különböző részein vagy a távolabbi falvakban laknak. így is vagy annál inkább meglehet közösségeitekben a testvéri szeretet, az áldozatkészség és a megértés légköre.
    a) Mindenképpen fontos, hogy leszögezzük a közösség szabályait és programját, ami nem lehetséges egy moderátor nélkül. A moderátor nem vezető a szó szoros értelmében. 0 inkább az az ember, aki természetes tekintéllyel bír a többiek előtt, és előttük tud járni élete tanúságtételével, mély lelki életével. Olyan emberről beszélünk, aki inkább szeretettel és tapintattal tud hatni másokra, mint parancsolgatással. Fontos, hogy megfelelő szintű legyen a tudása a vallás területén, műveltségéhez és korához képest információi legyenek a hit igazságairól. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden moderátornak egyetemi végzettségre van szüksége. Ellenkezőleg, egyszerű ember is lehet, akinek nincs semmilyen oklevele, de birtokában vannak a fent említett tulajdonságok, melyek az ismert alapelvből „sentire cum ecclesia” – „érezni az egyházat” – fakadnak, beleértve azt a készséget, hogy akarja megismerni az egyház tanítását, mert rajta keresztül szól hozzánk a Szentlélek. Egy lelkileg gazdag katolikus hívő ember ezért soha nem lehet egészen primitív a vallási ismeretekben, mert saját lelki életének a megélése ösztönzi őt arra, hogy minél jobban és mélyebben ismerje meg Krisztust. Annak a moderátornak az esetén, aki semmibe veszi a műveltséget a vallás területén és csak a Biblia olvasásával akar foglalkozni, rábízva önmagát és közösségét a Szentlélek segítségére, a tapasztalat azt mutatja, hogy az általa „vezetett” közösség előbb-utóbb megszűnik katolikus lenni, és erősen autoritatív alapokra helyezett szektává alakul át. Ilyen beállítottság mögött mindig két dolog található, a büszkeség összefonódva a lustasággal: „Nekem nincs szükségem arra, hogy többet tudjak, engem eléggé felvilágosít a Szentlélek… ezért nincs szükség az egyházi tekintélyre, önmagam és közösségem számára bőven elegendő saját tekintélyem…” A jó közösség kialakításának biztosítéka az alázatos moderátor, aki tudatában van hiányosságainak, és az egyházi tekintélyben segítséget lát önmaga és mások számára is.
    b) A közösségi összejövetelek gyakoriságára vonatkozóan nincs egy bevált szabály. Vannak közösségek, amelyek szükségesnek tartják a heti találkozásokat, mások kéthetente illetve havonta találkoznak. Mindez megegyezés dolga, amely egyrészt a konkrét lehetőségekből, szükségekből eredő döntés, másrészt pedig fontos, hogy közös imádságban keressük és egyetértésben megtaláljuk, mi tetszene jobban nekünk, de nem utolsósorban az Úrnak is, aki egymáshoz vezetett minket. A közösséget nem lehet kor, műveltség, életállapot szerint osztályozni, nem szabad görcsösen ragaszkodni egy elképzeléshez. A családosok gyakran jobban megértik egymást, mint a nem házasok, és ha ez a közösség javát szolgálja, miért ne lehetne azt két csoportra is osztani? Ahol ennek nem érezzük szükségét, maradjanak a különböző életállapotúak egy közösségben. Ugyanez vonatkozik a korosztályokra és azokra a különbözőségekre, amelyek az egymástól különböző foglalkozások és szakmák eredményei. A közösség tagjainak ideális száma 5-15 személy. 20 személynél több már nem ajánlatos, az irányíthatóság és a helység nagysága szempontjából sem. Az összejövetel optimális időtartama 2 óra.
c) A közösségi összejövetel tartalmával kapcsolatban elsősorban összpontosítsunk arra, hogy az Úr Jézus közöttünk van, és a Szentíráson keresztül, amely megőrizte az ő szavait, szólni akar hozzánk. Ezért a Szentírás nem hiányozhat közösségi összejöveteleink programjából. Több lehetőség között választhatunk: vagy sorrendben olvassuk, elmélkedjük át a Szentírást illetve az Újszövetség egy-egy könyvét, vagy azokat a részeket olvassuk el, amelyek találkozónk előre kitűzött témájához kapcsolódnak, esetleg az igeliturgikus naptár szerint válasszuk ki azokat. Az animátor bevezető imája, a gitár kíséretében énekelt dalok és az össze-szedettségünk megteremtésére szükséges csend arra irányuljanak, hogy kialakuljon a légkör, amelyben mindnyájan átélhetjük Krisztus jelenlétét közöttünk.
    Valaki elolvashatja a kijelölt részeket. Mindnyájan csendesen elmélkedjünk, vagyis hagyjuk, hogy az Isten szava hasson ránk. Majd tegyük fel a kérdést, hogy miben szólított meg az Úr engem személyesen. Sok közösség elköveti azt a hibát, hogy azt kérdezi: „Miről szól az elolvasott rész?”, azaz a szöveget csupán általánosan értelmezi. Ahhoz, hogy közös elmélkedésről beszélhessünk, arra van szükség, hogy a Szentírást az Úrtól „nekem szánt személyes levél”- ként fogjuk fel. Példa: Máté evangéliumának 13. fejezetét olvasom, Jézus példázatát a búzáról és a konkolyról. Ha általánosan kérdezem, hogy miről szól ez a rész, közös elmélkedésünk azokról a rossz keresztényekről fog szólni, akik mindig is jelen voltak az Egyházban, majd arról, hogy hogyan és miről ismerem fel őket a mai időkben, stb. Mindezt eszemmel tudom következtetni, gondolkodásommal fel tudom tárni. Ha azonban úgy teszem fel a kérdést, hogy mit akar ezzel az Úr mondani nekem, akkor komolyan meg kell hogy kérdezzem önmagamtól, vajon én búza vagy konkoly vagyok-e? Ha felülbírálom életemet, bizonyára gyorsan megállapítom, hogy voltak helyzetek, melyekben inkább konkoly voltam. Ezen megállapításom után csodálattal szemlélhetem Isten nagy jóságát, aki megengedi, hogy én, a konkoly megmaradjak, és ezzel lehetőséget kapjak a megtérésre, vagyis arra, hogy búzává változzam.
    Fontos, hogy mindenki elmondja a többieknek, hogy miben érintette meg őt az Isten szava. Ezt egyszerűen is elmondhatja vagy pedig összekapcsolhatja imádsággal, ez azonban nem szabály. Tiszteletben kell tartani mindenkinek a szabadságát, nem kell kényszeríteni a félénkebbeket és a szűkszavúakat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a testvéri szeretet és a befogadás atmoszférája őket is magával ragadja, és leomlanak elzárkózottságuk falai.
    Az, aki az összejövetelt vezeti, az animátor, illetve fejlettebb közösségekben mindig valaki más, bevezeti a kezdetét, szétosztja a feladatokat, pl. valakit felkér, hogy olvassa el a kijelölt részeket, s majd a végén összefoglalhatja az elhangzottakat egy rövid imában. A program egyik legfontosabb része az imádság. Egy közösség csak akkor válik igazi közösséggé, ha az egyén kérését mindenki a sajátjának tekinti, vagyis ha mindenki feltárhatja nehézségeit és imát kérhet. Azonban ott, ahol kérések vannak, ott ne felejtsük el a hálaadó és dicsérő imát sem. Mindig van mit megköszönnünk, már csak azt is, hogy találkozhatunk, hogy a világnak szüksége van a mi tanúságtételünkre, s főleg olyankor, amikor az Úr meghallgatja valamelyik kérést, amit Tőle imában kértünk. A saját szavakkal elmondott kérés és hálaadás a közösség növekedésének egyik alapvető feltétele. Lehet, hogy sokan nem voltunk ehhez hozzászokva a múltban, ezt a spontán imádságot inkább evangélikus testvéreink között tapasztaltuk. Tanulnunk kell az imádságnak ezt a formáját is. Az elején, amikor a közösség tagjai először mondják ki kéréseiket, a végén össze lehet kapcsolni egy tized rózsafüzérrel, amelyben összefoglaljuk az elhangzottakat, vagy más módszerrel, fokozatosan kell segíteni mindenkit, hogy fel tudja tárni személyes kéréseit, élményeit (pl. előre meg lehet bízni valakit, hogy szedje össze a kis papírokra felírt könyörgéseket, hozzászólásokat, és majd mindenki nevében – pl. egy taizéi dallam kíséretében – adja elő azokat). A tapasztalat azt mutatja, hogy fokozatosan megbátorodva és a szégyenkezést leküzdve a szűkszavúbbak is bekapcsolódnak a közös imádságba, sőt egy ilyen este felejthetetlen lesz számukra, és várni fogják a következő alkalmat, mert ilyenkor még a vallás területén közömbös ember is megtapasztalja: „… az Isten valóban közöttetek van.” (1 Kor 14,25)
    A Szentíráson és az imádságon kívül a közösségi összejövetel egy nagy lehetőség ahhoz, hogy más területeken is fejlődjünk. Ha összejöveteleinken részt vesz egy pap vagy teológiát elvégzett laikus, egy fél órát azzal tölthetünk, hogy ismereteinket bővíthetjük akár egy érdekes könyv olvasásával (ajánlatos mindenkinek előzőleg elolvasni belőle egy-egy részt és azt megbeszélni) vagy egy konkrét és állandó téma megbeszélésével (pl. a II. vatikáni zsinat dokumentumai). Mindez természetesen megegyezés tárgya.

(A Hol vagyunk? c. szlovákiai ifjúsági lapból)