A KORAI EGYHÁZ BÖJTÖLÉSI GYAKORLATA

84

Az Egyház nem maga találta föl a böjtöt, hanem átvette és továbbfejlesztette a zsidó gyakorlatot és a görög-római világnak a böjtöléssel kapcsolatos nézeteit. A zsidóság egyetlen általánosan kötelező böjtnapot ismert: az engesztelés napját. A jámborság jelének számított azonban hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön böjtölni. így tartotta meg ezt az evangéliumi farizeus is (Lk 18,12). Különleges esetekben vagy végveszély idején nyilvános böjtnapokat hirdettek meg, hogy kikönyörögjék Istentől a segítséget. A zsidók egyrészt úgy értelmezték a böjtölést, mint az Istenhez intézett esdeklő kérést, mint annak a jelét, hogy imádságukat komolyan gondolják; másrészt pedig, mint vezeklést és bűnbánati gyakorlatot. A böjtölés által elismerik bűnösségüket Isten előtt, s bocsánatát és segítségét kérik. Ez a két aspektus a zsidók számára összetartozik, hiszen a szorongattatás az ő szemükben mindig az Istennel szembeni engedetlenségük jele is. A böjtölés által akarnak Istenhez visszatérni.
A korai Egyház átveszi a hetenként kétszeri böjtölés gyakorlatát. Tudatosan elválasztja azonban a zsidóság gyakorlatától azáltal, hogy — Jézus elfogatásának és megfeszíttetésének emlékezetére — a szerdát és a pénteket nyilvánítja böjti napoknak! Keleten és Spanyolországban ezenkívül még hétfőn is böjtöltek, nyugaton pedig gyakorta szombaton, a vasárnapra való előkészületképpen. A kevésbé szigorú heti böjtnapok mellett már igen korán megjelent a húsvéti előkészületül szolgáló böjt is. Először valószínűleg csak 1-3 napig böjtöltek, később az egész nagyhét során, végül pedig, a III. század végétől, 40 napig. Míg a húsvétot megelőző két napon az ételtől való teljes megtartóztatást követelték meg, szerdán és pénteken, illetve nagyböjtben vagy a 9- óráig (15.00 óra) böjtöltek, vagy — amint azt Benedek a Regulában előírja — estig. A szerzetesek a maguk számára megszigorították a nagy egyház böjtölési gyakorlatát. Sokan közülük csak minden második napon ettek, mások — főként nagyböjtben — öt napon át böjtöltek, s csak szombaton és vasárnap ettek. Ezenkívül korlátozták az ételek választékát is. Lemondtak a húsról, a tojásról, a tejről és sajtról, és megtartóztatták magukat a bortól. Szokásos böjti ételeik a kenyér, só és víz voltak, azonfelül még hüvelyesek, füvek, zöldségfélék, szárított bogyók valamint datolya és füge. „Emellett a szerzetesi aszkézis hősei előnyben részesítették a nyers füveket és zöldségféléket a megfőzöttekkel szemben. A főzeléknek már ünnepi lakoma jellege volt.”
A nagy egyház nagyböjtben tiltotta a hús és a bor élvezetét. Voltak azonban bizonyos irányzatok az Egyházon belül, melyek a hústól és a bortól való általános megtartóztatást követelték, például a manicheusok, apotaktiták, montanisták. Az ilyen dualista tendenciák ellen az Egyház úgy védekezett, hogy utalt rá: az összes növényt és állatot Isten teremtette és adta az embernek táplálékul, ennélfogva tehát ezek mind jók. Az Egyház ellene szegült a böjtölés és a tiltott ételek ideologizálásának, és a törvénytől illetve gondolkodástól való krisztusi szabadságért küzdött.
A zsidóság böjtölési gyakorlatával és a görög világ egyes áramlataival folytatott vitát érezhetjük az Újszövetségben is. A hegyi beszéd feltételezi, hogy a keresztények böjtölnek. Ebben azonban különbözniük kell a farizeusoktól, akik szomorú arcot vágnak, hogy az emberek lássák böjtölésüket. A tanítványoknak a rejtekben kell böjtölniük (Mt 6,16-18), s ezt derűs arccal kell tenniük. Magáról Jézusról azt mondja az írás, hogy 40 napig böjtölt a pusztában, a farizeusokkal szemben azonban nem kelti böjtölő ember benyomását. Ellenkezőleg, együtt eszik és iszik az emberekkel, megosztja örömeiket, olyannyira, hogy falánknak és borisszának nevezik (Lk 7,54). Tanítványainak is szemrehányást tesznek, amiért nem böjtölnek, mint a farizeusok vagy János tanítványai. Jézus erre így válaszol: „Gyászolhatnak-e a lakodalmasok, amíg velük a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.” (Mt 9,15). Jézus szemében a böjt nyilvánvalóan a gyász jele. Tanítványai számára azonban nincs helye a gyásznak, hiszen Őbenne az üdvösség — és így egyben az öröm — ideje köszöntött be. Most engedniük kell, hogy Isten megajándékozza őket. Ezen a helyen érezzük a korai Egyház nézeteltérését a zsidók gyakorlatával szemben. Egyrészt Jézusnak, mint Messiásnak az eljövetele révén a böjt túlhaladottá vált, másrészt viszont ez az eljövetel még nem végérvényes. Továbbra is van bűn és halál. A böjt csak akkor veszíti értelmét, ha ez a kettő már végérvényesen megsemmisült. Most azonban böjtölnek a tanítványok, mert várnak az Úrra. így nyer a böjt új értelmet. Többé már nem annyira gyász és vezeklés, hanem inkább az eljövendő Úrra való várakozás.
Az Apostolok cselekedetei hírül adja, hogy a közösség böjtölt Pál és Barnabás kiküldetése előtt. A böjtölés a kézföltételnek és az igehirdetés szolgálatára való megbízatásnak az előkészülete volt (Ap Csel 14, 1-3). A Didakhé, a Szentíráson kívüli első keresztény szöveg megköveteli a böjtölést a keresztségi előkészületkor:
„Aki a keresztelést végzi, a keresztelendő és más személyek, akik számára ez lehetséges, böjtöljenek a keresztelő előtt. Legalább a keresztelendőnek parancsold meg, hogy egy vagy két napot böjtöljön.”
A böjtölés során az ember ráhangolja magát arra, amit Isten a keresztségben akar tőle. A böjt az ősegyház számára nem volt magánügy, hanem összefüggött a liturgiával, és rendszerint közösen gyakorolták. A közös böjtnapokat stációknak nevezték. Statio tulajdonképpen őrhelyet jelent. A keresztények életében a böjtnapok olyan napok voltak, amelyeken a szokásosnál éberebben irányították életüket Isten felé, amelyeken a böjtölés végén összegyűltek egy közös imádságra, vagy az Eucharisztia megünneplésére. A böjt közösséggé kapcsolta össze őket. Nem magánaszkézis volt, hanem a közös imádság és virrasztás egy formája.

Amseim Grün OSB: Böjt