A nehéz gyerek II.

760

Előző számunkban írtunk azokról a gyerekekről, akik születésüktől fogva az átlagnál jóval több fejtörést okoznak szüleiknek. Leírtuk a figyelemhiány/hiperaktivitás zavar jeleit és az általa okozott problémákat. Most vizsgáljuk meg a szülők előtt álló lehetőségeket, mit tehetnek gyermekükért, ha ez a helyzet vele?

Beszélgettem egy édesanyával, akinek 3 gyermeke közül a középső erőteljesen mutatta a figyelemhiány tüneteit. Az édesanya a pszichológia területén képzett, egyébként kiváló szülő, aki férjével együtt minden lehetőt megtett a gyerekéért. Annak viselkedése mindezek ellenére kezelhetetlennek bizonyul, rendkívül kellemetlen helyzetekbe sodorja anyját, ráadásul a családi kapcsolatokat is megviseli. Az anyuka elmondta, hogy sokat gondolkodott azon, miért adott neki ilyen nehéz gyereket a jó Isten. Végül arra jutott, hogy talán azért, hogy ne magában, az saját szülői képességeiben és szaktudásában bízzon, hanem teljesen Istenre kelljen hagyatkoznia. Rá bízta a fiát.

Sok szülő próbál egyre kétségbeesettebben megtenni mindent, hogy figyelemhiányos gyereke viselkedését „normalizálhassa”, és szomorúan látja, hogy semmi sem vezet eredményre.

Mivel nagyrészt agyi kémiai folyamatok rendellenességéről van szó, sok kutató ezek kezelésében, tehát a gyógyszerezésben látja a megoldást.

(Érdekes módon serkentőszerekről van szó.) Sok gyereket kezeltek sikeresen gyógyszerekkel, de számos országban – így például Magyarországon is – nem használják széles körben ezeket a szereket, mivel a kábítószerekhez hasonló anyagok, és tartani lehet a mellékhatásoktól.

Szakemberek a pszichoterápiával is próbálkoztak, de ez nem bizonyult sikeresnek magának a tünetcsoportnak a kezelésében, legfeljebb az általa kiváltott pszichés problémákéban.

Marad tehát a szülőknek a nevelés – de ez is csak bizonyos területeken kecsegtet sikerrel. Hogy melyeken, az gyerekenként változó, de alapjában véve NEM változat sokat a nevelés a következő tüneteken: rövid ideig tartó figyelem, szórakozottság, hangulatváltozások, a kitartás hiánya, rossz iskolai teljesítmény, éretlenség, ágybavizelés és egyes antiszociális jelenségek, mint pl. a lopás.

Segíthet viszont a nevelés abban, hogy a gyerek megtanulja, hogyan befolyásolja temperamentumát és hogy vállalja a felelősséget mindennapi tevékenységéért.

Hogyan lehet segítségére a szülő a gyermekének?

Fontos, hogy legyen egy világosan felállított szabályrendszer, amit következetesen betartanak és számon kérnek. Az ilyen gyerek alapvető gondja a fegyelem – ennek (legalábbis részleges) javulásához kell a határozott, következetes, egyértelmű és kiszámítható környezet. Ez azt jelenti, hogy a gyerek cselekedeteinek mindig van következménye, és tudja, hogy ha ezt és ezt teszi, akkor biztosan számíthat erre és erre.

Két rendkívül lényeges dolog: a következmény (tehát a büntetés illetve a dicséret) legyen AZONNALI, és mindig UGYANAZ (azonos cselekedet esetében). A dicsérettel ne fukarkodjunk, a helyes viselkedést mindig jutalmazzuk konkrét elismeréssel! „Látom, már igazán nagy fiú vagy, aki gondot tud viselni a cipőire.” Ez a mondat hatékonyabb, mint a „nagyszerű gyerek vagy” elismerés, ami jogosan von maga után kételkedést.

Ami a büntetést illeti, a legjobban bevált módszer az elkülönítés, tehát amikor az elfogadhatatlanul viselkedő gyereket higgadtan a szobájába (annak híján ágyába) küldik – vagy szükség szerint viszik. Ez azért is a megfelelő reakció, mert ha a gyerek rossz viselkedése láttán a szülő akár kiabálni, akár hosszasan lelkizni kezd, tulajdonképpen jutalmazza a gyereket a figyelmével, aki emiatt ismételten elő fogja venni ezt a viselkedést. A dolgok megbeszélésének ideje az a pillanat, amikor a már lehiggadt csemete előjön a szobából, és képes a szülővel átbeszélni a történteket.

Ami a verést illeti, nagyon csínján kell vele bánni, mert bár pillanatnyilag hatásos lehet, hosszú távon sokszor többet árt, mint használ.

Fontos megjegyezni a büntetéssel kapcsolatban, hogy sohasem az érzelmeket, hanem a viselkedést büntetjük. Mind a szülőnek, mind a gyereknek meg kell tanulni elkülöníteni a kettőt. Ha a gyerek dühöt érez a testvére iránt, ez még nem rossz.

Sőt, segítenünk kell őt abban, hogy megfelelő formában ki tudja fejezni a haragját. Viszont nyilván nem elfogadható, ha dühében megüti a testvérét – ez már következményekkel kell, hogy járjon. Rá kell vezetni őt arra, hogy az érzések maguktól jönnek, de hogy milyen cselekedet fakad belőlük, az már a saját felelősségünk.

Sokat segít magán a szülő, ha minél kisebb kortól alkalmazza az „egyszer mondom” szabályt, és a gyerek megtanulja, hogy egy figyelmeztetés után jön a következmény.

Még néhány tanács röviden:

A két szülő fellépése és elvárásai legyenek egységesek. A szabályoknak legyen fontossági sorrendje és ezzel legyen arányos a következmény.

Már írni tudó gyerekekkel érdemes közösen feladatlistát összeállítani, aminek betartását kedvezményekkel lehet megerősíteni.

Mivel az ilyen gyerek figyelmét nehéz felkelteni, fontos, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy felfogta az utasításunkat. Kéréseinket szemébe nézve, sőt, őt érintve (pl. kéz a vállon) mondjuk el, és kérdezzük vissza, vajon megértette-e a feladatot. A kérést következetesen kérjük számon.

Gyerekünk személyiségét soha ne kritizáljuk, csak a tetteit bíráljuk.

Végül: imádkozzunk sokat érte!

Popovicsné Palojtay Márta

Előző cikkGyőri egyházmegyei nap – Kárpátaljáért
Következő cikkMese – Az öregember és a pokróc