A remény és az örök élet “félreértése”

79

Megjelent XVI. Benedek pápa “Spe Salvi” kezdetű enciklikája

November 30-án írta alá és adta közre XVI. Benedek második enciklikáját, amely a remény témájával foglalkozik. Kezdő szavai nyomán címe latinul “Spe salvi”, a rómaiakhoz írott levélből vett idézet (Róm 8,24). Magyarul valahogy úgy lehetne visszaadni, hogy “a remény által – a reménynek köszönhetően – üdvözülünk”.

A különböző magyar evangéliumfordításokban az idézett mondat a következőképpen hangzik: “Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk” (Békés-Dalosféle Újszövetség); “Mert megváltásunk még reménybeli” (Szent István Társulat bibliafordítása); “Mert üdvösségünk reménységre szól” (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája – protestáns). Szemmel láthatóan egyenértékűen használják a megváltás és az üdvösség szavakat. A mostani enciklika esetében kifejezetten arról van szó, hogy a remény a végső boldogsághoz, az örök élethez, tehát az üdvösséghez szükséges “kelléke” a keresztény életnek.

A pápa először azt vizsgálja, hogyan értelmezik a reményt az Újszövetségben és az egyházatyáknál, majd bemutatja, milyen fejlődésen, módosuláson ment keresztül a történelem során, s különösen az újkorban. Ezt követően a pápa leírja a keresztény remény jellemzőit, mintegy válaszként a modernkor félreértéseire. Hiszen éppen ez a Szentatya célja: új fénybe állítani a reményt, amiről minden keresztény “hallott már”, de amiről valójában oly kevéssé tudják, mi is valójában, mert a köztudatban több téves elképzelés él vele kapcsolatban:

“Az embernek számos – kicsi és nagy – reménye van nap mint nap, amelyek változók lehetnek életének egyes szakaszaiban. Néha úgy tűnhet, hogy ezek valamelyike teljesen kielégíti, és hogy nincs szüksége más reménységre. Fiatal korban ez lehet a nagy és megelégedett szerelem reménysége; egy bizonyos szakmai pozíció elérésének reménysége, az élet hátralevő részét meghatározó valamely siker. Amikor azonban ezek a remények megvalósulnak, világossá válik, hogy ezek valójában nem voltak a minden. Nyilvánvalóvá lesz, hogy csak valami végtelen lehet elégséges, valami, ami mindig több lesz, mint amit az ember bármikor is elérhet. Ebben az értelemben fejlesztette ki a modern világ a tökéletes világ megvalósításának reményét, ami a tudományos ismeretek és egy tudományosan megalapozott politika révén tűnt megvalósíthatónak. Így az Isten országának bibliai reményét az ember uralmának reménye váltotta fel, egy jobb világ reménye, ami az igazi “Isten országa” lenne. Ez látszott végre a nagy és realisztikus reménynek, amire az embernek szüksége van. (..) De idővel világossá vált, hogy ez a remény mind távolabb kerül.” (…)

Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, melyek nap mint nap haladásban tartanak minket. De a nagy reménység nélkül, ami minden mást felülmúl, mindez nem elégséges. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli a világot, és aki képes megkínálni és megajándékozni azzal, amit egyedül nem érhetünk el. (..)

Az Ő országa nem egy képzeletbeli odaát, ami a soha el nem érkező jövőben rejlik. Az Ő országa jelen van ott, ahol Őt szeretik, és ahol az Ő szeretete elér minket. Csak az Ő szeretete adja meg annak lehetőségét, hogy nap mint nap józansággal kitartsunk, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét egy természeténél fogva tökéletlen világban. És az Ő szeretete ugyanakkor garancia számunkra, hogy létezik az, amit bizonytalanul megérzünk, és mégis bensőnkben várunk: az az élet, ami “valóban” élet.” (Spe salvi, 30-31.)

“Talán azért utasítják el ma sokan a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Egyáltalán nem az örök életet akarják, hanem a jelenlegit, és az örök életbe vetett hit ebből a szempontból inkább akadálynak tűnik. Örökké élni – vég nélkül – ez inkább büntetésnek látszik számukra, mintsem ajándéknak. A halált persze lehetőleg minél inkább elodáznák. De örökre élni, vég nélkül – ez mindent egybevetve csak unalmas, és a végén elviselhetetlen lenne. (..)

Egyfelől nem akarunk meghalni, és különösen aki szeret minket, az nem akarja, hogy meghaljunk. Másfelől pedig nem akarunk vég nélkül létezni sem, és a föld sem erre lett teremtve. De akkor mit is akarunk igazából? Saját paradox hozzáállásunk egy mélyebb kérdést szül: mi is valójában az “élet”? És mit jelent igazából az “örökkévalóság”? (…) Nem is tudjuk, mit akarunk igazán, nem ismerjük ezt az “igazi életet”, és mégis tudjuk, hogy léteznie kell valaminek, amit nem ismerünk, de ami vonz minket. (…) Tudjuk, hogy mindaz, amit megtapasztalhatunk, vagy megvalósíthatunk, nem az, amire vágyunk.”

Az “örök élet” kifejezés kissé megtévesztő – ismeri el a pápa – mert az “örök” azt sugallja, hogy véget nem érő, és ez inkább ijesztően hangzik. Az “életről” pedig azt gondoljuk, hogy olyan, mint amit már ismerünk. Ki kell ezért lépnünk időbeli gondolkodásunkból és meg kell sejtenünk, hogy “az örökkévalóság nem az egymást követő naptári napok folytonossága, hanem valami olyan, mint egy megelégedettséggel teli pillanat, amikor a teljesség átölel, és mi átöleljük a teljességet”.

Az öröklét elmerülés “a végtelen szeretet óceánjában, amelyben az idő – az előbb és a később – nem létezik többé”. Mint amikor “egyszerűen eláraszt bennünket az öröm”, ahogyan Jézus a János evangéliumban kifejezi: “újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki (Jn 16,22). (…) Ebben az irányban kell gondolkodnunk, ha meg akarjuk érteni, mire irányul a keresztény remény, mit várunk a hittől, a Krisztussal való együttléttől.” (Spe salvi 10-12.)

Érszegi Márk Aurél /Magyar Kurír