A szentségimádásról II. rész

92
Mire van szükség részünkről, hogy gyakorolhassuk a szentségimádást?
Semmittevésre: Jó megtapasztalni annak igazságát, hogy a mennyei Atya szüntelenül munkálkodik az angyalokkal, szentekkel és a Szűzanyával együtt. Isten mindenhatóságának igazi megtapasztalása akkor kezdődik, amikor elérünk saját „mindenhatóságunk” végére, és nincs több ötletünk. A semmittevés nem lustálkodás, hanem befogadó figyelem. Idő kell ahhoz, hogy az élet által felkavart dolgok leülepedjenek bennünk. Nem elvesztegetett, üres idő akkor sem, ha a gondolataink kuszák. Engedjük őket nyugodtan kavarogni! Ne bosszankodjunk, és fel kell hagyni a gondolat-vadászattal is! Egy kis humorral térjünk vissza Jézushoz! Neki semmi nem idegen abból, ami hozzánk tartozik. Előtte szabad kiadnunk a dühünket, a haragunkat is. Egyszerűen engedjük meg, hogy Isten ránk nézzen! Ő szeret minket kavargó, zűrös gondolatainkkal és érzéseinkkel együtt. A legnagyobb dolgok akkor történnek, amikor mi igazából nem csinálunk semmit, hanem csak megpróbálunk teljesen belehelyezkedni annak jelenlétébe, aki Mózesnek azt mondta önmagáról: „én vagyok az, aki van”. Aki jelen van, aki jelen volt, és aki jelen lesz.

Vágyra: Életünk legmélyén a vágyaink irányítanak bennünket. Szükség van arra, hogy felébredjen szívünkben a Jézus utáni vágy. A Tábor-hegyen azt mondták a tanítványok: „Mester, jó nekünk itt lennünk”. Jó veled időzni. Mi, keresztények gyakran hasonlítunk ahhoz a pszichiátriai beteghez, amelyik állandóan azt kiabálja „Haza akarok menni! Haza akarok menni! Haza akarok menni!”, és amikor kinyitják neki az osztály ajtaját, nem megy haza. Amikor nyitva vannak a templomaink, akkor sem megyünk be. Amikor „haza lehetne menni” az Atyához, aki különös módon jelen van Jézus Krisztus által az Eucharisztiában, akkor sem élünk a lehetőséggel, nem megyünk be. Ennek a magatartásnak a mélyén valami egészen furcsa torzulás van: nem szeretünk együtt lenni azzal, aki szeret együtt lenni velünk. „Velem voltál és én nem voltam veled” – mondja Szent Ágoston. Ezért először fel kell ébreszteni szívünkben a vágyat. Azt a vágyat, hogy szeressünk együtt lenni azzal, aki an.- nyira szeret minket, hogy mindent odaadott nekünk.

Ez a vágy ott van a szívünk mélyén, ahol maga a Szentlélek van jelen. Ő az, aki ezt a vágyat szüntelenül ébresztgeti bennünk. Engedjünk a Szentléleknek, hogy ez a vágy a felszínre jöjjön, betöltse az életünket, meghatározza az időnket, a gondolatainkat és a tetteinket. A Szeretet találkozhasson végre azzal, akit szeret.

Időre:
A szeretet időben mérhető. Akit szeretünk, azzal szívesen időzünk. Isten személy, aki szeretetében vágyakozik utánunk. A vágy beteljesedéséhez idő kell. Szüksége van arra, hogy időt adjunk neki, és nekünk is időre van szükségünk, hogy betölthesse vágyainkat. A másik iránti szeretetünk is legegyszerűbben azon mérhető, hogy mennyi időt töltünk vele.

Ha rendszeresen kimarad az ima, a Jézussal való találkozás, amögött nem időhiány, hanem szeretethiány rejtőzik. Mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ha filmet akarunk nézni, ha találkozni akarunk valakivel, és ez nagyon fontos számunkra, akkor mindig találunk rá időt. Ha nem találsz időt arra, hogy imádkozz, hogy időt tölts Istennel, akkor felül kell vizsgálnod, hogy tényleg szereted-e, vagy pedig csak azt gondolod, hogy szereted.

Sok-sok fiatal panaszkodik arra, hogy szüleinek nincs ideje rá. Pedig mindegyik szülő azt állítja, hogy nagyon szereti a gyermekeit. Ugyanezt mondják egymásnak a házastársak is, hogy nagyon szeretlek – a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy nagyon kevés időt adnak egymásnak a személyes együttlétre, amikor nem programokat terveznek, problémákat oldanak meg vagy gyereket nevelnek, hanem személyesen jelen vannak egymás számára. Amikor torlódnak a tennivalók, amikor rengeteg a munka, olyankor kétan.- nyi időt kellene szánni a legfontosabb kapcsolatunkra, Jézusra, mi pedig elsőként mindig az imaidőt rövidítjük meg vagy hagyjuk el. Hasonlítunk ahhoz a zenekarhoz, amelyik az előadás után akarja tartani a főpróbát vagy ahhoz a hadsereghez, amelyik állandóan csata után szeretné megtervezni a hadműveletet. Pusztában vándorló szomjazók vagyunk, akik ciszternákat ásunk, pedig ott buzog bennünk az élő vízforrás: ott üldögélünk az aranyhegy tetején és csecsebecséket koldulunk magunknak. Az időnk, a hétköznapjaink az Istené. Erre is vonatkozik az ige: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Mire van még szükség részünkről a szentségimádáshoz? Csendre és jelenlétre. Ezekről olvashatunk következő számunkban.