A szetet türelmes, jóságos

60

Montecuccoli, a hadvezér mondta egyszer, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Nos, gyermekünkhöz is három dolog kell: türelem, türelem és türelem. Mégpedig jóságos és szerető türelem, afféle, amelyel Jézus – három éven át – úgy véste, kalapálta ki Simonból, a halászmesterből Pétert, az apostolt, ahogy szobrászművész vési-kalapálja ki a márványtömbből a benne rejlő angyalt.

A türelem csak úgy “szerető és jóságos”, hogy empatikus, azaz: beleérző. Hadd illusztráljam ezt néhány példával! Egykor egyik kislányomat azon kaptam rajta, hogy a virágágyás közepén egy kövér dáliabimbót gyömöszöl.

– Hát te mit csinálsz itt ? – csattantam rá.

– Segítek neki kinyílni! – hangzott az ijedt felelet.

Az empatikus szeretet beleéli magát a gyermek gondolkodásába, érzésvilágába, és ezt a szót hallja meg: segítek. Van ideje és türelme alkalomszerűen a virágzás csodájáról is mondani valamit.

– Fél év múlva bimbózó hóvirágok között találtam kislányomat, guggolva nézte a gyenge hajtásokat. Leguggoltam melléje. Kis ujjával rámutatott az egyikre, amelyik bontogatta fejecskéjén a szirmos főkötőt: – Ő már nyílik…

Az akarat fejlesztése Akaratereje fejlesztéséhez is szeretetünkre van szüksége.

Magukba roskadva tűnődnek, keseregnek a szülők, hogy egyszem fiuk miért hagyta ott már a harmadik főiskolát? Észrevesszük-e, ha növésben levő gyermekünk figyelme szétszórttá válik, mozgása lelassul, tétova lesz, mindenét széthagyja? Sok mindenbe belekezd, és semmit sem fejez be, se a leckéjét, se a játékát.

Ilyenkor két hibát követhetünk el. Vagy szüntelen acsarkodunk rá: szedd össze a holmid, tedd helyre a ruháidat, ne bámulj ki az ablakon, tanulj, és így tovább. Minél több a szó, annál kevésbé hallja meg. Vagy mindent mi csinálunk meg helyette, a rendet is, a leckét is.

Ha empatikus a szeretetünk, valahogy így segíthetjük át a lélektani holtponton: – Gyere, szedjük össze együtt a játékaidat!

– Nézzük meg ketten azt a számtanpéldát, amelyben elakadtál!

Eleinte hozzá kell segítenünk gyermekünket, hogy fejlődési idejének egy-egy nehezebb szakaszán átjusson a holtponton: amikor döntésképtelen, lebénult. Csak így tudja befejezni, amibe belekezdett. De ez a mankó is, mint minden mankó, arra való, hogy idő múltán ne legyen rá szükség.

Ez akkor is igaz, ha gyermekeink túlságosan aktívak. – Add már ide azt a seprőt, mert szétkened a szemetet a padlón! – riadozunk rá kislányunkra, aki készségesen segíteni akar. Vagy: – Ne nyúlj Sanyika a locsolóhoz, mindent összespriccelsz.

Mindkét esetben igazunk lehet. De hogyan tanulja meg az egyik a söprögetést, a másik a kert locsolását? Hiszen így is mondhatnánk: dolgozzunk együtt, jó? Vagy: egyikőtök locsoljon, másikotok seperjen, s majd én segítek, ha kell, vagy ha kéritek.

Ezzel a beleérző szeretettel tanítgathatjuk gyermekünket előbb a kitartó játékra (fejezze be, amibe belekezdett), majd a kitartó tanulásra – ami az ő munkája -, hogy később kitartóan tudjon dolgozni.

Már gyermekkorban belső reflexévé kell válnia a döntés-képességnek, mert ha felnő, szüntelen döntenie kell. (Ha rossz is egy-egy döntése, azt még ki lehet javítani, ám a béna, dönteni nem tudó, vagy nem merő életet aligha.) Nehezen hisszük el mi, fontoskodó, gyermekeinket mindentől féltő szülők, hogy ha szüntelenül mi döntünk helyette, éppen annyit ártunk, mintha mindig mindent ráhagyunk.

Gondoljunk a tékozló fiú atyjára, aki nem megy érte a disznók vályújához; de elébe fut a hazatérő fiúnak és beöleli az atyai házba.

A rendre- és játékra nevelés Türelmes szeretet szükséges a rendre- neveléshez is. Eva Petrik írja: amikor látta, hogy kicsi és nagyobbacska gyermekei az ő rendcsinálására számítva nem rakják helyükre játékaikat, ebéd előtt ötletesen a gyerekek székére helyezte azokat.

A gyermekek a játékaiktól nem ülhettek asztalhoz. Édesanyjuk türelemmel várt a levessel, míg minden játék a helyére került.

A rendre- és játékra nevelésnek is van “tízparancsolata”:

1. Elsősorban a férj és feleség között kell harmóniának, belső rendnek lennie.

2. Mielőtt rendet követelünk gyermekünktől, nézzünk szét magunk körül (nézzünk bele fiókunkba, szekrényünkbe is).

3. Gyermekünknek legyen kis zuga, kuckója, de legalább egy nagyobbacska doboza, ahol vagy amelyben rendetlenkedhetik is.

4. Szoktassuk rá, hogy mielőtt új játékba kezd, azt, amivel előbb játszott, tegye vissza a helyére.

5. Ne vegyünk egyszerre sok játékot neki (karácsonyra, születésnapra).

6. Ha úgy találjuk, hogy a család több tagjától sok játékot kapott, egy részét tegyük félre. Az is az övé, majd megkapja, ha a régieket megunta, vagy elromlottak, tönkrementek.

7. Időnként cserélgessük a játékait (a kisgyermek annyira örül az újnak, hogy alig veszi észre egy-egy régi játéka eltűnését). Egy hónap múlva újra örül a régi játéknak. De tegyünk kivételt: ne cseréljük ki azt a mackóját vagy babáját, amit magával visz az ágyába.

8. Majdnem minden gyermeknek van nélkülözhetetlen játéka, olykor egy tépett szőrme-kutyus. Ezt tartsuk tiszteletben, mert biztonságérzést ad neki, védettséget és bátorságot.

9. Együtt játszás címén ne játsszuk el előle a játékait!

10. Ha nem találja füzetét, radírjait, ne kergessük pánikba, mert akkor még kevésbé találja meg. Egyszer-kétszer segítsünk neki, többször nem. Menjen csak nélküle az iskolába és tudja meg, sőt szokja meg, hogy rendetlenségének a világban is következményei lehetnek.

Gyökössy Endre