A távlatokat nyitó húsvét

76

Húsvét szédítő távlatokat nyitott az emberiség életében, s így a mi saját életünkben is. Pedig úgy tűnik, semmi nem lehet több, nagyobb annál, mint az, hogy az Isten Fia testet öltött, közénk született, csendben köztünk élt, majd tanított minket, csodákat tett és hirdette az Isten országát. Az apostolok valószínűleg el tudták volna képzelni azt, hogy sokáig, akár évtizedekig járjanak Jézussal együtt, hallgassák tanítását, tanúi legyenek csodáinak, és örüljenek az ő jelenlétének. Nyilván el sem tudták gondolni, hogy létezhet valami ennél több, nagyobb dolog, és hogy mindez úgy jöhet létre, hogy Jézus nincs köztük fizikai valójában. Ha belegondolunk, számunkra ugyanilyen elképzelhetetlen lett volna, ha abban a korban élünk.

Mi azonban már tudjuk, amit ők még nem tudhattak. Tudjuk, micsoda fejlődésnek indult az egyház Jézus mennybemenetele után. Milyen erőt, bölcsességet, fellépést adott Krisztus Lelke, a Szentlélek az apostoloknak, s mindazoknak, akik szavukra hittek Krisztusban. Jézus kevés számú követője pillanatok alatt megsokszorozódott, erővel teltek el, akik nem féltek a szenvedéstől, hanem örvendeztek, hogy érte viselhették el, s mindenki felfigyelt körülöttük arra, mennyire szeretik egymást. Jézus előre megmondta, hogy követői még nagyobb dolgokat is tesznek majd, mint ő – s ez már feltámadása után nem sokkal meg is valósult.

A Szentlélek kiröpítette az apostolokat abból az életből, amit három éve éltek Jézussal, s ami addig üdvükre és épülésükre szolgált. Mégis tovább kellett lépniük. S ők megtanultak nem csupán Krisztusra figyelni, hanem őt hirdetni, tenni érte. Kitágult látóhatáruk, kitágult körülöttük a világ, s kitágult bennük Isten országa, amit ezért egyre nagyobb lelkesedéssel hirdettek és éltek. Minél többet meglát az ember az Isten országából, annál inkább vágyik utána, mert annál inkább megsejti, milyen keveset tud még róla. Jézus nem volt többé köztük fizikai valójában, ők pedig szüntelenül vágytak a vele való találkozásra, együttlétre. Ez a vágy sarkallta őket arra, hogy minél többen megismerjék Krisztust, az öröm forrását, s azért fogadták örömmel a vértanúságot, mert így újra együtt lehettek Jézussal.

Nekünk is tartogat az Isten meglepetéseket, távlatokat, hogyha hajlandóak vagyunk elfogadni a kezéből. Ha úgy érezzük, megfeneklett az életünk, s nem jutunk előre egy lépéssel sem, lehet, hogy azért van, mert nem akarjuk meglátni, merre irányít bennünket az Isten, nem akarunk arra indulni, mert ragaszkodunk vágyainkhoz, elképzeléseinkhez, megszokott életünkhöz, mely lehet, hogy jó és becsületes, de nem vezet minket tovább életünk kiteljesedése felé. Isten távlatokat tartogat számunkra, de csak akkor nyílik ki előttünk az ő csodálatos világának egy-egy újabb titka, ha elfogadjuk az ő tervét. Sokszor kérjük őt, hogy segítsen meg minket valamely elképzelésünk, vágyunk teljesedésében – de vajon hányszor kérjük őt arra, hogy mutassa meg nekünk, mi a szándéka velünk, hogyan képzelte el életünket? Hiszen ő a Teremtő, életünk Ura, nem pedig egy beosztott, akinek az a feladata, hogy elősegítse terveink megvalósulását. Ő a mi Urunk – és ha az ő terve egyezik a mi vágyainkkal, legyünk boldogok és adjunk hálát neki. Az Isten akaratának elfogadását sokszor annak szinonimájaként használjuk, hogy lemondóan elfogadunk valami olyat, amit nem szeretnénk. Pedig hányszor van az, hogy az Isten ugyanazt akarja, amit mi, és akkor együtt örül velünk!

Higgyük el Istenünknek, hogy azért halt meg és támadt fel értünk, mert annyira szeret minket. S aki szeret, az nem csap be, hanem boldognak akar látni bennünket. Nem foszt meg minket attól, amitől igazán boldogok leszünk, hanem éppen, hogy meg akarja mutatni nekünk azt. Ahogy Jézus mondja: „azt akarom, hogy az én örömöm legyen bennük, és így örömük teljes legyen”. Ez a mi boldogságunk titka, amit senki nem vehet el tőlünk.

Pápai Zsuzsanna