A teremtés másképpen…

56

Ott feküdtem, mint élettelen tárgy, a sok élettelen tárgy között. Körülöttem törött csészék, gyűrött papírdarabok, törött hegyű ceruzák, hervadt virágok, élettelen állatok. Valamik voltunk, de mégis semmik. Nem volt feladatunk, nem volt célunk, nem volt értelmünk. Csak úgy voltunk a sötétségben. Vártunk valamire, de azt se tudtuk, hogy mire. Egyszer csak belépett Valaki, a napnál is ragyogóbb volt, és olyan nagy szeretet áradt belőle, hogy teremtő ereje volt.

Szelíden lehajolt a gyűrött papírhoz, kisimította azt, meghegyezte a ceruzát és rajzolni kezdett. „Milyen csodálatos dolgot művel! – gondoltam magamban. – Feltámasztotta a papírt és a ceruzát, értelmet adott létüknek, hasznos tárgyakká változatta őket, de még milyen hasznossá! Én is ilyen akarok lenni! Hátha engemet is feltámaszt és velem is rajzol majd!”

A Teremtő egy szép polcra helyezte a papírt és a ceruzát és odalépett a törött csészéhez. Megragasztotta, megmosta, és újjáteremtette. Vizet töltött bele és ivott belőle. „Milyen gyönyörű dolog ez a csésze! – gondoltam magamban. – Megitatja a szomjazókat, micsoda szép feladat! Vajon hozzám is lehajol majd a Teremtő?” A Teremtő feltette a csészét a polcra és az elhervadt virághoz lépett. Így szólt: „Téged nem ragasztalak meg, nem teszlek fel a polcra, hanem kiviszlek az udvarra, a friss levegőn földbe ültetlek és megadom neked a növekedésre és a szaporodásra való lehetőséget. Élvezed majd a nap melegét, az eső frissességét. Gyönyörködni fogok benned szüntelen!”

Én csak ámultam-bámultam. „Mily gyönyörűvé tette az Isten a virágot, mily magasztossá – növekedhet és szaporodhat a naptól és az esőtől, nem kell polcon élnie!” – gondoltam.

Ezután a Teremtő egy földön fekvő élettelen báránykához lépett. Vajon vele mit fog tenni? Kedves hangon megszólította őt: „Drága báránykám, téged nem teszlek polcra és nem ültetlek földbe. Szabaddá teszlek, hogy járni tudjál, és akkor ihass és ehess, amikor akarsz. Nem csak az eső és a nap által fogsz fejlődni, hanem szaglás által képes leszel arra, hogy élelmet keressél magadnak. Az ösztönök segítségével megvéded magadat, ételt-italt szerzel magadnak, és szaporodni is tudsz majd. Én pedig gyönyörködöm majd benned.” „Ó, bárcsak én is ilyen bárányka lehetnék” – sóhajtottam fel, és már alig vártam, hogy hozzám lépjen a Teremtő. És odajött hozzám… Azt hiszem, senkire se nézett olyan nagy szeretettel, gyengédséggel, mint rám. Felsegített engem, és megmutatott mindent, amit eddig életre keltett: virágot, állatot, csészét, papírt, ceruzát és így szólt: „Neked teremtettem ezeket, miattad teremtettem mindent! A tied! Téged nem teszlek polcra, nem ültetlek földbe. Magamból adok neked egy darabot, az én képmásom leszel, a te életed a szeretettől fog függni. Bár ösztöneid neked is lesznek, az időjárástól te is függni fogsz, de hatalmat adok neked arra, hogy felülkerekedj rajtuk. Olyan hatalmat adok neked, amit senki másnak: szabad akaratot. A te döntésedtől függ, hogy egész életedben a polcon ülsz vagy „földbe gyökerezed lábaidat” és várod, hogy valaki helyetted végezze a feladatodat, vagy ösztöneid rabjává válsz és ezzel állati szintre alacsonyítod magad, vagy pedig a föld bölcs gazdája és az én hűséges fiam leszel. Soha ne feledd, hogy szeretett fiam vagy! Megvan rá a szabadságod, hogy elfelejtsél engem, de akkor csak magadnak ártanál. Ne veszítsd el méltóságodat.”

„Értem” – válaszoltam boldogan, és miközben hatalmas örömöt éreztem, körülnéztem és láttam óriási feladatomat: szeretettel gondozni a körülöttem élő világot, mindenkire, még a virágra is úgy nézni, ahogyan a Teremtő nézett rám, hiszen a képmása vagyok. Ez a legszebb, leggyönyörűbb, legcsodálatosabb hivatás!

„Istenem, segíts meg engem, hogy hű maradjak Hozzád, add, hogy sose felejtsem el, mily nagy ajándékot kaptam tőled – az emberi élet méltóságát.”

Bundáné Fehér Rita