AZ ATYA SZERET TITEKET” (vö. Jn 16,27)

100

Pápai üzenet a XIV. Ifjúsági Világnapra

Kedves Fiatal Barátaim!

1. A nagy jubileum közeledtével 1999-nek az a feladata, hogy a hívő ember távlatait tágítsa ki Krisztus mértékére, amely a „mennyei Atya mértéke”, aki őt küldte, s akihez visszatért (Tertio Millennio adveniente). Mert nem lehet Krisztust és jubileumát ünnepelni anélkül, hogy vele együtt ne fordulnánk az ő Atyja és a mi Atyánk felé (vö. Jn 20,17). A Szentlélek is az Atyához és Jézushoz küld: ha a Lélek tanít meg minket vallani: Jézus az Úr” (vö. 1 Kor 12,3). Ő tesz képessé minket, hogy beszéljünk Istennel, s „Abba, Atyá”-nak szólítsuk őt (vö. Gal 4,6).
Arra hívlak tehát titeket az egész Egyházzal együtt, forduljatok az Atyaistenhez, és hálatelt csodálattal hallgassátok Jézus meglepő kinyilatkoztatását: „Az Atya szeret titeket!” (vö. Jn 16,27). Ezeket a szavakat bízom rátok a XIV. Ifjúsági Világnap témájaként. Kedves Fiatalok, fogadjátok be azt a szeretetet, amelyet elsőként Isten ajándékoz nektek (vö. 1 Jn 4,19)! Maradjatok ebbe a biztos tudatba kapcsolva, amely egyedül képes értelmet, erőt és örömet adni az életnek: soha el nem távolítja tőletek szeretetét és soha nem kisebbíti veletek kötött béke-szövetségét (vö. Iz 54,10)! Neveteket tenyerébe írta (vö. Iz 49,16).
2. Akkor is, ha nem mindig tudatos és világos, az emberi szívben létezik egy mélységes Isten utáni vágyakozás. Ezt Antiochiai Szent Ignác ilyen ékesszólóan fejezte ki: „Élő víz morajlik bennem, s belülről mondja nekem: Jöjj az Atyához!” (Ad Rom 7,2). „Uram, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!” – kéri Mózes a hegyen (Kiv 33,18). „Istent soha senki sem látta, az egyszülött Fiú az, aki az Atya ölén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Elegendő tehát ismerni a Fiút ahhoz, hogy ismerjük az Atyát? Fülöp nem hagyta magát könnyen meggyőzni: „Mutasd meg nekünk az Atyát!” – kérte. Késztetésére olyan választ kap, amely felülmúlja várakozásunkat: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? … Aki engem látott, látta az Atyát.” (uo. 14,8-11).
A Megtestesülés után létezik egy emberarc, amelyen lehet látni az Istent: „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem”. Ezt Jézus nemcsak Fülöpnek mondja, hanem mindazoknak, akik hinni fognak (uo. 14,11). Akkortól az, aki befogadja az Isten Fiát, azt fogadja be, aki őt küldte (vö. uo. 13,20). De „aki engem gyűlöl, az Atyámat is gyűlöli.” (uo. 15,23). így tehát új viszony alakulhat ki a Teremtő és a teremtmény között, a fiú és saját atyja közti. Azoknak a tanítványoknak, akik be akarnak lépni Isten titkaiba és azt kérik, tanítsa meg őket imádkozni, hogy útjukon segítségre találjanak, Jézus válaszul megtanítja nekik a Miatyánkot, ami „az egész evangélium szintézise” (Tertullianus: De oratione, 1). Benne megerősítést nyer a mi gyermeki létünk (vö. Lk 11,1-4). „Egyrészt ennek az imádságnak a szavaival az egyszülött Fiú azokat a szavakat adja nekünk, amelyeket az Atya adott neki. így lett a mi imádságunk mestere. Másrészt a megtestesült Ige a saját emberi szívéből ismeri embertestvérei és nővérei szükségét, és feltárja azokat nekünk: Ő a mi imádságunk mintája” (Új Katekizmus 2765).
János evangéliuma, hogy átadja Isten Fia életének közvetlen tanúságtételét, azt az utat jelöli meg, hogy ismerjük meg az Atyát. Az „Atya” szólítása a titok, a sóhaj, Jézus élete. Hisz ő az egyetlen Fiú, az elsőszülött, a szeretett Fiú, mindenki felé fordul, a világ kezdete előtt már az Atyánál lévő, részese az Ő dicsőségének (vö. 17,5). Jézus az Atyától kapja a hatalmat minden fölött (vö. 17,2), a meghirdetendő üzenetet (vö. 12,49), a művet, amelyet be kell teljesítenie (vö. 14,31). Az apostolok sem hozzá tartoznak: az Atya az, aki neki adta őket (vö. 17,9). O bízta rá, hogy megőrizze őket a gonosztól, nehogy elvesszen valamelyikük (vö. 18,9).
Abban az órában, amikor e világból átment az Atyához, a „főpapi imádsága” nyilatkoztatja ki a Fiú lelkét: „Atyám, dicsőíts meg engem önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett!” (17,5). Mint egyetemes és örök Főpap főségébe foglalja a megváltottakat. A sok testvér elsőszülöttjeként az egyetlen akolba vezeti vissza a szétszóródott nyáj juhait, hogy „egy akol legyen és egy pásztor” (10,16).
Hála az ő művének, ugyanazt a szeretetkapcsolatot, amely a Szentháromságon belül áll fenn, az Atya átadja a megváltottaknak: „Az Atya szeret titeket!” Hogyan is lehetne a szeretet misztériumát másként megérteni, mint a Szentlélek működéseként, akit az Atya Jézus imádsága következtében árasztott a tanítványokra (vö. 14,16)? Az örök Ige időbeli megtestesülése és örök születése azokban, akik hozzá térnek, a keresztség által valósággá lesznek, ez sem érthető másként, csakis ugyanannak a Szentléleknek éltető működése által.
3. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (3,16). Isten szereti a világot! A visszautasításai ellenére, amelyekre képes, mindvégig szeretni fogja. „Az Atya szeret titeket” öröktől mindörökké, ez a hallatlan újdonság, „a legegyszerűbb és megrendítő üzenet, amellyel az Egyház tartozik az embernek” (vö. Christifideles laici, 34). Ha a Fiú csupán ezt a pár szót mondta volna, az is elég lenne nekünk. „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk!” (1 Jn 3,1)- Nem vagyunk árvák, szeretete lehetséges számunkra, mivel – jól tudjátok – nem képes az ember szeretni, ha nem szeretik őt.
De hogyan lehet hirdetni ezt az örömhírt? Jézus megmutatja az útját, ha követjük: először is az Atyára kell hallgatni, hogy ő tanítson minket (6,45), és megtartani a parancsokat (vö. 14,23). Az ilyen ismeret az Atyáról csak növekszik: „Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni” (17,26), ami a Szentlélek műve lesz, aki elvezet a teljes igazságra (vö. 16,13).
Korunkban, mint soha máskor, az egyháznak és a világnak „misszionáriusokra” van szüksége, akik szavukkal és példájukkal meg tudják hirdetni ezt az alapvető és vigasztaló bizonyosságot. Legyetek ennek tudatában ma élő fiatalok, a jövő évezred felnőttjei, hagyjátok, hogy Jézus „iskolája” alakítson titeket! Az Egyházban és azokon a helyeken, ahol mindennapi életetek folyik, váljatok az Atya szeretetének hiteles tanúivá! Döntéseitekben és magatartásotokban tegyétek láthatóvá, hogy elfogadjátok az embereket, hogy szolgáljátok őket Isten akaratának hűséges tiszteletében és parancsainak megtartásában!
„Az Atya szeret titeket!”. Ezt a csodálatos üzenetet fogadja szívébe a hívő ember, amint Jézus szeretett tanítványa, amikor a Mester keblére hajtotta a fejét és bizalommal közölte vele: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (14,21), mivel „az az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és azt, akit küldtél, Jézus Krisztust.” (17,3).
Az Atya szeretete megértésének különböző formáival találkoztok uta-tok során. Gondolok itt elsősorban szüleitekre, akik Isten együttműködő társai voltak az élet átadásában nektek és a rólatok való gondoskodásban: tiszteljétek őket (vö. Kiv 20,12) és legyetek számukra elismeréssel! Gondolok a papságra és minden Istennek szentelt személyre, akik barátaitok, életetek mesterei és tanúságtevői, „előrehaladástok és hitetek öröme” (Fii 1,25). Gondolok a hiteles nevelőkre, akik emberségükkel, bölcsességükkel és hitükkel jelentős módon osztoznak keresztény növekedésiekben és abban, hogy teljes emberré legyetek. Mindegyiküket, akik hiteles személyek, s akik mellettetek vannak életetek során, köszönjétek meg mindig az Úrnak!
4. Az Atya szeret titeket! Az Isten részéről megnyilvánuló különleges szeretetet nem magyarázhatják másként a hívő emberek, minthogy „Krisztushoz, az ember Megváltójához ragaszkodva visszatérjenek az igaz megtérés útjára… Ebben az összefüggésben kell átélni és ünnepelni a bűnbánat szentségét, a maga legmélyebb értelmében.” (Tertio Millennio adveniente).
„A bűn visszaélés azzal a szabadsággal, amelyet Isten ad a teremtett személyeknek, hogy szeretni tudják őt és egymást is kölcsönösen” (Új Katekizmus 387), visszautasítása a keresztségben kapott isteni életnek, hogy az igazi Szeretet szeressen minket. Az embernek valóban megvan az a szörnyű hatalma, hogy megakadályozza Istent, hogy neki ajándékozzon minden jót. A bűn eredete a személy szabad akaratában rejlik (vö. Mk 7,20), az igazi szeretet megsértése, amely megsebzi az ember természetét, megtámadja az emberi szolidaritást, olyan magatartást mutat, amely szavakban és tettekben megnyilvánuló önzés (vö. Új Katekizmus 1849-1850). Bensőnkben játszódik le, hogy szabadságunk kitárul vagy becsukódik a szeretet előtt. Ez az ember állandó drámája, amely gyakran választja a szolgaságot, alávetve magát a félelmeknek, szeszélyeinek, elhibázott szokásainak, bálványokat állítva, amelyek uralkodnak rajta, ideológiákat létrehozva, amelyek lealacsonyítják az emberiséget. Azt olvassuk János evangéliumában: „Aki bűnt követ el, az a bűn szolgája.” (8,34).
Jézus mindannyiunknak mondja: „Térjetek meg és higgyetek az Evangéliumnak!” (Mk 1,15). Minden hiteles megtérés kiindulópontja az a tekintet, amellyel Isten néz a bűnösre. Ez a tekintet a szeretet teljességének a kutatása, a keresztig menő szenvedélyes szeretet, a megbocsátás vágya, amely a bűnös felé jóindulatot és szeretetet tanúsít, azt, hogy továbbra is ennek a tárgya, annak ellenére, hogy belemerült a rendetlenségbe. Arra biztatja őt, hogy döntsön, megváltoztassa életét. Lévi esete (vö. Mk 2,13-17), Zakeusé (vö. Lk 19,1-10), a házasságtörő asszonyé (vö. Jn 8,1-11), a latoré (vö. Lk 23, 39-43), a szamáriai asszonyé (vö. Jn 4,1-30) mind ezt bizonyítják: „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt.” (Redemptor hominis). Miután felfedezte és megízlelte az irgalmasság és a megbocsátás Istenét, az ember nem élhet többé másként, mint állandó feléje forduló megtérésben (vö. Dives in misericordia).
„Menj és többé már ne vétkezzél!” (Jn 8,11). A megbocsátás ingyenes, ám az embert arra hívja, hogy komolyan megújult, elkötelezett életével feleljen meg neki. Isten túl jól ismeri teremtményeit! Nem tagadja, hogy mind jobban megnyilatkozó szeretete a bűnös emberben kiváltja a bűn utálatát. Isten szeretete ezért fordul felénk folytonosan megbocsátással.
Milyen nagyszerű a tékozló fiú példabeszéde! Attól a pillanattól kezdve, amikor eltávolodott a háztól, az atya aggódásban él: várakozik, remél, kémleli a látóhatárt. Tiszteletben tartja fia szabadságát, mégis szenved. S amikor a fiú úgy dönt, hogy visszatér, már messziről meglátja, eléje megy, erősen magához öleli és teljes örömmel parancsol: „Húzzatok gyűrűt az ujjára – ez a szövetség jelképe -, hozzátok ide a legdrágább ruhát és adjátok rá – ez az új élet jelképe -, sarut a lábára – ez a visszaszerzett méltóság jelképe -, ünnepeljünk, mert ez a fiam meghalt és visszatért az életbe, elveszett és megtaláltatott!” (Lk 15,11-32).

(folytatjuk)