Az „elég jó” anya

70

Amikor a nagyszőlősi egyházmegyei családtalálkozón egy ismerősöm azt mondta, hogy olvass ák a cikkeimet és igyekeznek tanulni belőle, kicsit megijedtem. Remélem, nem gondolják, hogy nekem tökéletesen megy a gyereknevelés! Bizonyára számtalan alkalommal én tanulhatnék tőlük.

A házasságról, a nevelésről szóló cikkek megírásánál mindig az bátorított, amit egy pap ismerősöm mondott: a prédikációi leginkább magának szólnak. Nem arról prédikál, amilyen ő maga, hanem amilyen lenni szeretne. Ugyanígy én is arról írok, amire törekszem – de ami sajnos (hány alkalommal szembesülök ezzel!) gyakran mégsem valósul meg bennem.

Igyekszem minél többet olvasni okos, hozzáértő emberek könyveit (persze ez kevesebb gyerekkel könnyebben kivitelezhető volt…), azokat átgondolni, összefoglalni, esetleg egy-két példát hozzátenni. így készülnek ezek a cikkek.

Ám, aki a gyereknevelésről ír, még nem tökéletes anya. Sőt, bizonyára nagyon sokan jobb szülőnek bizonyulnának. Mégis, az vigasztal – és vigasztaljon ez másokat is, akik hasonlóan éreznek -, hogy nincsen tökéletes anya. (Ha valaki annak érzi magát, régen rossz.) Amire törekszünk, az az, hogy „elég jó” szülők legyünk – ezt pedig nyilván nagyon meghatározzák a körülmények: leginkább a saját neveltetésünk, azután az alaptermészetünk, a velünk együtt lakó családtagok és még sok minden más is.

Amikor Isten megajándékozott minket gyermekeinkkel, csodálatos ajándékot bízott ránk. A felelősség, amit egy gyermek megszületése jelent, azt mutatja számomra, hogy Isten gyengeségemben és bűnösségemben is alkalmasnak és méltónak talált arra, hogy egy teremtményét rám bízza, életének éppen a legmeghatározóbb korszakában.

Tegyünk meg mindent, hogy a lehető legjobban megfeleljünk ennek
a feladatnak – de ne essünk kétségbe, ha nem sikerül tökéletesen! Ne legyünk követelődzőbbek magunk felé, mint Isten, aki megbocsátja botlásainkat és újra erőt ad a folytatáshoz.

Sikertelenségeink talán arra is szolgálnak, hogy megmaradjunk az alázat útján. A középkori szerzetes a kódexek másolása közben minden könyvbe beleírt egy szándékos betűhibát, hogy emlékeztesse magát véges mivoltára. A keleti perzsaszőnyegszövő pedig tudatosan beleszőtt
egy rossz szálat is a szőnyegbe, mert csak Allah tökéletes.

Ha elfogadjuk, hogy nem sikerül mindent jól csinálnunk, és ezzel a tudattal kérjük Isten bocsánatát és segítségét, ez képessé tesz minket a bizalomra, hogy Ő véghez viszi majd bennünk és gyermekeinkben, amit mi elrontottunk, Ő, aki a görbe vonalra is tud egyenesen írni. Hiszen mindannyian elrontunk valamit. Mégis, higgyünk abban, hogy Isten alapvetően belénk oltotta, mit kell tennünk a gyermekeinkkel, és fontos, hogy bízzunk magunkban, ne próbáljunk mindenáron mások véleményéhez és (egymásnak gyakran ellentmondó) tanácsaihoz alkalmaz-
kodni, különben a gyerekeink elveszítik azt, amire pedig nagyon szükségük van: a stabil, önmagával békében élő édesanyát.

Talán sokan vannak, akik családanyai hivatásukat túlságosan egyszerűnek, jelentéktelennek érzik. Pedig nincs fontosabb tevékenység, mint a gyereknevelés, legalábbis azok számára, akiknek az Úr erre lehetőséget adott. Szép dolog cikket írni a gyereknevelésről, de fontosabb (például jelen esetben) megkeresni az elveszett cumit, huszadszor is leszedni a kétévest az ablakpárkányról, gyakorolni az „ő” betűt a legnagyobbal, felgyújtani a villanyt a fürdőszobában a középsőnek („hát ez nem igaz, hogy nem lehet két sort se leírni!”), megitatni a legkisebbet és egyenként kiszedni a pelenkájából az adventi koszorúról származó fenyőtűket, fölvakarni a _ padlószőnyegből a kipotyogott kakit, válaszolni az egyéb családtagok felmerülő kérdéseire, kiteregetni a vizes ruhákat, újra megsimogatni és megpuszilni az ötödször ágyba küldött középső lányunkat, valamint reagálni a naponta több százszor felhangzó ,Anyaaaa!” kiáltásokra.

Higgyék el mindazok, akik ugyanezt csinálják végig mindennap, semmivel sem tesznek kevesebbet, sőt! Az az „otthon ülő” anyuka, aki semmi társadalmi tevékenységet nem végez, a misén kívül sehová nem jár, a legnagyobb dolgot teszi, amit tehet. Az emberiség és az egyház jövője növekedik láthatatlanul, csendben a szárnyai alatt. Nincs ennél szebb munka (bár talán nehezebb sem).

És mivel magunktól úgysem tudjuk jól csinálni, kérjük nagyon mindennap a Szentlélek segítségét, a bölcsességet és az erőt, nagy türelmet és kitartást, alázatot és következetességet, soha el nem fogyó szeretetet. Emellett pedig figyeljünk nagyon oda a názáreti Máriára, ha volt valaki, aki jól csinálta a nevelést, ő bizonyosan ilyen volt!

Popovicsné Palojtay Márta