Isten kertje

Isten kertjét és házát végtelen nagy, sötét és sűrű erdő veszi körül. Már nagyon régóta, aki elindul Isten házához, szembe kell néznie vele. Nagy merészség és lelki erő kell hozzá, de férfiak és nők szakadatlanul nekivágnak a nagy zarándoklatnak, mert ez a legfontosabb az életükben.

Nico is, bár csak gyerek volt, elhatározta, hogy nekiindul. Megölelte mamáját és papáját, és útnak eredt.

-Jövök, Istenem! – jelentette ki öntudatosan.

Jó volt menetelni a szélben a napon. Az első dombok és a zöldellő völgyek kellemes társaságot nyújtottak. De az út hamarosan iszapos mocsárba süly-lyedt, összegörbült fák és tüskés bozótok közé vezetett. Szegény Nico fáradt volt és éhes. A hirtelen beállt, természetellenes éjszaka könyörtelen csápjaival behatolt a cserjék és a bokrok közé, míg végül a fiút fekete, áthatolhatatlan függöny vette körül. A haladás fájdalmassá vált. Nem voltak többé tájékozódási pontok. Többször megbotlott, arcát és kezét érdes fakérgek súrolták, karmolták. Szíve elnehezedett. Fülét hegyezte, de semmi zajt nem hallott. Nem volt semmi, csak csend és sötétség.

Elhatározta, hogy megvárja a hajnalt. Egy fatörzshöz támaszkodott, ám hirtelen kétségbeesett, kimeresztette szemét, és ekkor megpillantott egy picinyke fényt. Csak egy kis pont volt, de elég ahhoz, hogy visszaadja bátorságát és reményét. Mintegy megbűvölve, nem érezve többé fáradtságot, a kis fény felé indult.

Egy kis mécses függött egy kunyhó ajtaján. Utolsó erejével bekopogott. Egy fehér szakállú, jóindulatú öregember kinyitotta az ajtót és betessékelte.

– Gyere be, fiam!

-Köszönöm. Félek, eltévedtem.

– Ez könnyű errefelé. Ülj le, készítek valami ennivalót. Utána itt alhatsz.

Az étel egyszerű volt, de Nico soha nem evett ennél finomabbat. Egy morzsát sem hagyott, és a végén elégedetten sóhajtott fel. Az öregember átható tekintettel figyelte és megkérdezte:

– Hova igyekszel?

– Isten házába, de kezdem azt hinni, hogy ez lehetetlen.

– Nem elég ismerni az utat.

-Te ismered?

– Igen, és azért vagyok itt, hogy megmutassam. Figyelj ide!

– Az emberek úgy döntöttek, hogy a legfontosabb Isten házába eljutni. Ahogy magad is tapasztaltad, az
út nehéz. Ez az erdő, amely körülveszi Isten házának kertjét, még nappal is sűrű és sötét.

Az emberek nem csüggedtek el, hanem elkezdtek átjárást, nyomot keresni. Egyesek közülük jelekre bukkantak, különleges kövekre, olyan fákra, amelyek Isten kertjére utaltak, és ezzel megelégedtek. Azt gondolták, hogy ez elég is lehet. Megkoszorúzták a köveket, és ünnepeket találtak ki, de az út még hosszú volt.

Mások nyomot vágtak a legszövevényesebb részen, és nagyon közel érezték magukat Isten kertjéhez. Annyira biztosak voltak benne, hogy megérkeztek, hogy azt kezdték hirdetni: az övék az egyetlen lehetséges út Isten házához. Kényszeríteni akartak másokat, hogy kövessék őket, de ők fellázadtak. Véres háborúk törtek ki…

Az öregember felsóhajtott.

– Gondold csak el, gyilkolták egymást, hogy bebizonyítsák, az övék a legjobb út Istenhez! És ezzel még nincs vége. Egyesek feladták, mások azt kezdték hirdetni, hogy az a keresés képtelenség, és nem is létezik sehol semmiféle Isten kertje. Azonban legnagyobb részük tovább kereste…

Nico a szavába vágott:

– De hát senkinek sem sikerült eljutni Isten házába?

-Valami rendkívüli történt. Csodákkal teli kertjében Isten várakozott. És ha ezt nem is szabad róla mondani, megunta. Az emberek számára teremtette ezt a nagyszerű kertet, azok pedig nem jöttek. Akkor elküldte hozzájuk mindenben hasonló Fiát, hogy hozza el őket. Isten Fia eljött egy kis lámpával, hogy megmutassa a legrövidebb utat. Halvány fény volt csak. Sokan, elvakulva a maguk igazától és gőgjétől, meg sem látták, pedig világított a földön egy éjszakán. Azóta az Istent keresők ismerik az utat. Balga irigységből egyesek még azt is megpróbálták, hogy kioltsák azt a fényt, de semmit nem lehet tenni Isten Fia ellen. A fény tovább világított. Nekem az a feladatom, hogy égve tartsam, és megmutassam az utat. Találsz majd odább másokat, olyanokat, mint én. A századok folyamán oly sokan adták kézről kézre Isten Fiának kis mécsesét! Ha odafigyelsz, csak előre kell menned, egyik fénytől a másikig.

– Köszönöm. így teszek majd. De nem mondtad meg a nevedet. Az öreg szelíden mosolygott. Szemében Nico meglátta a századok mélységét. Szakálla és fehér haja megtelt fénnyel és sugárkoszorúvá szélesedett, betöltötte a szobát.

– A nevem Menyhért. Az első három egyike.