Örüljetek az Úrban szüntelenül!

 Minden év az evangélium (örömhír) éve, ha figyelmesek vagyunk az Egyház liturgiájára. Az angyalok a polgári év elején és a végén is nagy örömet hirdetnek nekünk. A keresztény örömnek sajátos oka van: az Úr közelsége.

Az Úr közelségét a megtestesülés titkából szemléljük és egyedül ebből a szemléletből fakad az az öröm, amelyet a világ nem ismer. Hitünk központi tényét így valljuk meg a Hiszekegyben: „értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért leszállott a menyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett.” Most erre a közelségre gondolunk: érettünk!

Jézus emberségének nincs sem biológiai, sem pszichológiai, sem létbeli oka, csak az irántunk való szeretet:

– Nem vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, „hanem Istenből született” (Jn 1,13) bele ebbe a világba. A mi életünk biológiai okairól nem tehetünk, két sejt egyesüléséből lettünk.

– Jézus életének nincs más oka Isten tiszta döntésén kívül. Emberi lénye mindenestül szeretetből van szőve.

– Pszichológiai oka sincs. Jézus nem úgy szeret minket, ahogy önmagát szereti, hanem ahogy az Atya szereti Őt: ez pedig isteni valóság.

– Nincs egyéb létbeli oka sem születésének. A megtestesülés nem szükségszerű. Nem Isten önkifejeződése ebben a világban, mint ahogy a mostani gnosztikus, zavaros vallási egyveleg tanítja.

– A megtestesülés nem istenkibontakozás, hanem kizárólag az irántunk való szeretet oka.

Egyetlen ember van a történelemben, aki mindenestül és kizárólag értünk van. Vannak emberek, akik életünk egy-egy pillanatában, illetve szakaszában értünk vannak, mennyire más azonban a megtestesült Ige, aki egészen értünk van. Van egy ember, aki érettünk lett emberré, akinek embersége saját szándékából való. Jézus egész emberi élete első pillanatától fogva a miénk. Szűz Mária méhétől kezdve, attól a titokzatos pillanattól, amidőn „az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá a Szentlélektől Szent Fiát” – egészen utolsó leheletéig a kereszten.

Ilyen szeretet nincs még egy a földön! Alig merem szemlélni ezt a szeretetet. A Szűzanya méhében a magzat Jézus értem él. Nincs olyan sejtje, nincs életének olyan pillanata, hogy ne értem lenne. Ekkora gyönyörűség! Ekkora odaadás! Az igazi, nagy emberi szeretetben van egy pillanat, amelyet a szeretet rémületének neveznék, amikor a szeretet (a rám méltatlanul zúduló szeretet) átmenetileg úgy hat, mint szorongás. Alig lehet megmagyarázni, hogy mi is van ebben a szorongásban: talán méltatlanságom szinte hasogató átérzése, a mértéken felüli elkötelezettségtől való riadalom – annak a hatalmas, soha sem sejtett létbeli növekedésnek a megtapasztalása, amelyre már egyáltalán nem számítottam?

Szorongás ez a soha nem sejtett, mégis lehetséges boldogság előtt. Talán ezért mondják a karácsonyi angyalok: „Ne féljetek!”. És ezért szól így az apostolokhoz a földanya méhéből kilépő megdicsőült Jézus: „Ne féljetek!” Ne riadjatok meg a végtelen szeretettől. A ti szívetek erre a szeretetre van beállítva, de sajnos elszoktatok tőle. Már megelégedtek a szeretet látszatával is, a félig szeretettel. „Ne féljetek!”

Méltatlanságom soha úgy át nem éreztem, mint a szent éjszakán, amelyen Isten gyöngédsége körülölel engem. Soha ekkora elkötelezettségre nem érzek felszólítást, és soha akkorát nem növekszem, mint azon az éjszakán, amikor Isten emberré lett, hogy én istengyermekké legyek. Európa igenis a megtestesült szeretet keltette rémületben fut most újra régi isteneihez: a mammonhoz, az erotizmushoz és a paráznasághoz, mely gyalázatos utánzata a szeretetnek, és az ősi gnosztikus vallások isteneihez.

Elhagyja Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, elfut Jézus Krisztus Istenének transzcendens gyöngédsége elöl a személytelen kozmikus vallás vizenyős és ingoványos vidékeire, ahol persze nincs dráma és elkötelezettség, mert beképzeli, hogy ő is isten, hiszen a mindenséget azonosítja Istennel ostoba buta módon, hiszen Isten nem valami, hanem Valaki. Ha én, az ember, valaki vagyok (személy), akkor Isten nem lehet valami.

Ostoba az, aki valamiben hisz, csak valakiben lehet hinni. Ezek a téves ideológiák megfutamodás a végtelen isteni szeretettől: a szeretet végtelenségétől.

Eszerint a zagyvalék valláspótlék szerint minden az istenség emanációja, kiáradása. S ha így van, akkor nem kell félni egy végtelen szeretetet sugárzó szempár tekintetétől. A bűn a megvilágosodás hiányává silányul, nem pedig tudatos ellenállás a szeretetnek. Nem Betlehemből és a Golgotáról árad a mindent megvilágosító fény, hanem egy keletről vagy nyugatról jött, ún. guru teadélutánon tartott ideológiájából, aki megmagyarázza, hogy mind istenek vagyunk, és semmi teendő: ismételgetni kell pár szót, és rádöbbenünk, hogy meg vagyunk váltva. Önmegváltást hirdetnek! Ez pedig önszeretetet szül! Nem Krisztus, hanem az Antikrisztus hozza el – szerintük – a megváltást: átveszi a világuralmat, minden ember egy számot kap, világhitelkártya lesz. Megismerteti a világot a szellemek hierarchiájával. Először 1945-ben ajánlották fel a világuralmat az „Erőnek és Fénynek”, azóta szilveszterkor csoportokban végzik ezt, közös meditálással: „Most van itt az új kezdet” …mondják. „Az emberiség visszatér istengyermekségébe… történik gyógyulás, a világ ismét rendben van…

minden szívből megbocsátás fakad és tökéletes megértés. Megtörtént, úgy van. Istennek társa vagyok a teremtésben (cocreátor) És Isten jóakarata fejeződik ki bennem… Én vagyok Isten Krisztusa… minden Isten és Isten minden… aranyos fényt látok kiáradni bensőmből… én vagyok a világ világossága… A világ világosságából válaszol most nekem a mindenség ereje… eltűnnek a hamis vallások és téves hitek” (New Age). Ez kell neked, te materializmusból ébredező kába magyar szellem!

Ez az Ázsiából rosszul importált, Amerikában átcsomagolt vallási áru.

Mert megriadtál a megtestesült Igében megnyilatkozó isteni gyöngédségtől: el akarsz futni a méltatlanság szinte hasogató fájdalmától: az elkötelezettségtől, a hatalmas létbeli növekedés szenvedéseitől.

Ha Karácsony titkára húsvéti hittel tekintek, vagyis tudva azt, hogy ez a Gyermek az élő Isten Fia, a megtestesült Második Isteni Személy, akkor a szeretet rémülete végtelenre tágulhat? Amikor az Örökkévaló kicsi kezét nyújtja felém és bújócskát játszik kezével-arcocskájával: vagy amikor a Názáreti Áccsal a nehéz munkanap után együtt nézzük a lemenő napot. Amikor így szól hozzám: ha jobban szereted apádat, anyádat, nem vagy méltó hozzám. Amikor felszólít: add el mindenedet, amid van, oszd szét az árát a szegényeknek, aztán jöjj és kövess engem.

Amikor így szól: míg veled van a Vőlegény, lelked szerelmese, addig nem búsulhatsz és nem böjtölhetsz.

Amikor látom, hogy az én üdvösségemért tántorogva viszi a nehéz keresztet, és botladozik az, ki mindeneket létben tart, és elesik az, aki maga a szikla, és porral-sárral, vérrel és verejtékkel keveredik az Örökkévaló! Ezt látva mit teszel, lelkem? Mersz-e belépni ennek az egyetlen szeretetnek a világába? Átlépem a szokásos emberi küszöböt, vagyis a „normálisnak” nevezett viselkedés határát, és igenis kiszolgáltatom magamat az Ősszerelemnek. Ezt a határt Te lépted át értem, Istenem. Ez a küszöb, amelyet most átléptem, az Egyház küszöbe. Nem csak a misztikusoknak, hanem minden hívőnek át kell lépnie, hogy egyáltalán üdvözülhessen, és vallania, élnie lehessen Isten iránta való szeretetét.

Ez az evangélium által hirdetett öröm. A hit szemlélődésével belépek Isten irántam való végtelen szeretetének világába: vele egyesül a lelkem. Az Úr maga biztat: „menj be Urad örömébe”: Ez az öröm transzcendens! Nem e világból való, bár e világban van. Nem a földi kis örömök fölnagyítása, hanem Isten benső élete.

Ez a túlvilág, ez a más-világ. Bennem van a megszentelő kegyelem által. Tehát bennem van Isten öröme is. Az lép be Ura örömébe, aki a vele egyesült létezésre figyel. Ezt tartja egyedül szükségesnek, ha kell, érte mindent elhagy.

Szent Pál a Timóteusnak írt első levelében a „boldog Istent” említi.

Az ő boldogsága és öröme a szentháromságos belső élet: a Három Személy szeretetélete. Erre az életáramkörre vagyok keresztségem és hitem által rákötve.

Add meg nekem, Uram, hogy állandóan Benned, Belőled éljek, és hogy ez legyen az én egyetlen örömöm. És taníts meg arra is, hogy semmiben se találjam meg igazi örömömet, csak a veled való kapcsolatban és szentjeidnek közösségében. Köszönöm, hogy Szentlelked által lassan megízlelteted velem már itt a földön a Te örömödet és azt a boldogságot, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, s az emberi szívbe föl nem hatolt.

A szent liturgiában, a misében és a zsolozsmában ez az öröm vár ám. De ezt az örömet hordozom lelkem mélyén a napok szürkeségében, ködben, fagyban és hóban bandukolva mindenhová, ahová megyek. Add, hogy a Te boldogságodból kezdjen megvilágosodni szívemnek homálya és kezdjenek olvadni jeges páncéljai, hogy a Te örömöd szelíd jele lehessek ebben az örömtelen világban.