Az Eucharisztia – csúcs és forrás

45

„Mi ez a fehér kenyér a pap kezében?” – kérdezte édesanyját egy alkalommal egy ötéves kisfiú a szentmise alatt. Az Egyház már kétezer éve próbál választ adni erre az egyszerű, mégis nagyon mély kérdésre. Nagyon szépen és kimerítően beszél az Eucharisztiáról a II. Vatikáni Zsinat: „Az Eucharisztia a keresztény élet forrása és csúcspontja” (Lumen Gentium 11). Forrás, melyből az ember erőt merít életéhez, melyből táplálkozik a lelke. És persze egész keresztény életünk csúcspontja, mert nem lehet semmi tökéletesebb, csodálatosabb és gazdagabb, mint Isten jelenléte a szentáldozásban. Az Eucharisztia nem ráadás a keresztény életben, nem csak a keresztény élet egyik területe vagy egyfajta szokás, hogy vasárnap részt kell venni a szentmisén, mert úgy kell, úgy tanítottak minket, mert ez a hagyomány stb., hanem ez a keresztény élet csúcspontja, vagyis az az ember, aki tudatosan törekszik hittel élni, igyekszik megismerni Istent, ki is Ő, milyen is Ő, e megismerés csúcspontjának tekinti az Eucharisztiát.

Egyházunk azt ajánlja, hogy lehetőleg minden szentséget, a gyónást kivéve, szentmise közben szolgáltassanak ki. Ezzel megmutatja, hogy minden más szentség szoros kapcsolatban áll az Eucharisztiával: hogy Krisztus Teste és Vére nélkül az ember nem tud kijönni a bűnből (gyónás), nem tudja visszakapni egészségét (betegek kenete), vagy a fiatal pár, amely házasságot köt, nem lehet boldog a legfontosabb szentség, az Eucharisztia nélkül.

Az „Eucharisztia” görög szó, mely azt jelenti: „hálaadás”. Lukács evangéliumának 22. fejezetében fordul elő. A görög nyelvben az „Eucharisztia” szót a mai napig arra használják, hogy kifejezzék vele hálájukat Isten vagy egy másik ember felé. Az „Eucharisztia” elnevezésben kifejeződik a szentség lényege, hogy mi is az igazából. Gyakran beszálünk arról, hogy az Eucharisztia hálaadást jelent, de ezt valójában nem tudjuk mélyen átélni a szentmise alatt, mivel közben kérünk, kérünk, kérjük Istent, és olyan kevéssé adunk Neki hálát… Éppen ezért a hálaadással kell kezdeni a szentmisét, azzal, hogy nem azért megyek a szentmisére, hogy kérjek, nem ez a legfontosabb cél, nem ebben áll az Eucharisztia lényege, hogy minél több kegyelmet, testi-lelki egészséget esdjek ki magamnak, örök életet az elhunytaknak… Ez is nagyon fontos imádság, de nem a szentmisében van a helye. A szentmisére azért megyünk, hogy hálát adjunk Istennek azokért az ajándékaiért, melyeket Tőle kapunk: az élet ajándékáért, a mai napért, azért az emberért, akit Ő ma nekem ajándékozott, a nehéz és könnyű helyzetekért, sőt még ellenségeimért is, akik rosszat tesznek nekem.

Minden évben megünnepeljük Úrnapját, Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepét. Ez az ünnep olyan, mintha Isten emberi szavakkal mondaná nekünk: „Szeretlek téged, gyermekem!” Hiszen a szeretet a jelenlétben nyilvánul meg. Ez az ünnep Jézus Krisztusra mutat, aki nem hagyott minket magunkra, hanem velünk maradt, hogy velünk együtt élje át szenvedéseinket és örömeinket. Amikor csodáljuk és dicsőítjük Őt, biztosan állíthatjuk: igen, a szeretet létezik! Ezért minden jobbra fordulhat és mindig élhet bennünk a remény. Ez a remény Krisztus szeretetéből fakad, hogy erőt adjon nekünk az élethez és hogy bátran fogadjuk a nehézségeket. Éppen ezért énekelünk, miközben a körmenetben a legszentebb Oltáriszentséget visszük; énekelünk és dicsőítjük Istent, aki megmutatta magát a kenyér színe alatt. XVI. Benedek pápa így beszél az Eucharisztiáról: „Mindannyiunknak szüksége van erre a Kenyérre, mert hosszú és nehéz út vezet a szabadsághoz, az igazságossághoz és a békéhez. Elképzelhetjük, az Istenanya milyen hittel és szeretettel fogadta és dicsőítette szívében a szent Eucharisztiát! Ő minden alkalommal újra és újra átélte Fiának, Jézusnak egész titkát, fogantatásától kezdve egészen a feltámadásáig. Szeretett elődöm, II. János Pál «eucharisztikus jegyesnek» nevezte őt. Tanuljuk meg tőle Krisztus testével való egységünk folytonos megújítását, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeretett minket.”

Fizer Jenő
munkácsi káplán