Az idők vége

67

Sokszor segít bennünket az idő végessége. Segít abban, hogy a dolgainkat határidőre be tudjuk fejezni, mert tudjuk, hogy mi az az utolsó a pillanat, ameddig el kell készülnünk vele. Nem egyszer ki is toljuk egy-egy munkánkat a végső időpontig. Sokan tréfásan megjegyzik, hogy ha nem volna utolsó pillanat, talán semmit sem tudnánk befejezni.

Mennyire jó, hogy nem tudjuk a világ végének időpontját! Mert ha tudnánk, akkor megrándítanánk a vállunkat és azt mondanánk: “Az még odébb van!”, és elkezdenénk valami mással foglalkozni. Vagy ha tudnánk, hogy egy-két évünk van már csak hátra, esetleg azt gondolnánk: “jó, jó, egy-két dolgot elvégzek még, intézem az ügyeimet – majd előtte egy-két héttel gyorsan rendezem a lelkem világát, az Istennel való dolgaimat”. Milyen jó, hogy ez nem így van! Ha pontosan tudnám, mikor jön el Jézus Krisztus, a világmindenség Királya, mikor lesz az időknek vége, akkor lehet, hogy elpazarolnám az időmet fölösleges dolgokra. És közben azt gondolnám: majd a végén, majd az utolsó percekben, majd a világ végi nagy kapkodásban.

Azért nem tudjuk, mikor van a világ vége, mert nem ez a lényeges. Az igazán lényeges az, hogy mit kezdek az idővel, amit az Istentől kaptam, s amit ajándékká tehetek, fölhasználhatok, megszentelhetek. Úgy tehetem ajándékká, ha úgy használom, hogy újból és újból tudok belőle adni másoknak, tudok belőle adni az Istennek.

Mindig idő híján vagyunk. Miért? Mert sokszor fölösleges dolgokra pazaroljuk el. Nem az idő kevés, hanem az az idő amit értékesen töltök el. Pedig az időt azért kaptuk, hogy megszenteljük; azért kaptuk, hogy odaajándékozzuk. Mit is kezdek az időmmel? Hányszor és hányszor telnek üresen, értelmetlenül az óráink! Sok olyan dolog van, ami után évekig futottam, rengeteg energiát belefektettem, s azt gondoltam, hogy ezáltal fogok valakivé válni, s egyszer csak kiderül, hogy fabatkát sem ért: az Úristen szeretetének a mérlegén meg sem mozdítja a mutatót. Kiderül, hogy csak hiúságból, magamutogatásból vagy büszkeségből, esetleg gőgből tettem mindezt.

A világ vége arra figyelmeztet, hogy az idő, amit kaptam, a kegyelem hordozója lehet mindannyiunk számára. Isten minden időt megszentel, ha az ő ajándékaként fogadom, ha nyitott vagyok Rá.

Mennyire jó, hogy nem tudjuk, mikor van a világ vége! Mennyire jó, hogy azon múlik minden, hogy az idővel most mit kezdek! Jézus úgy mutatja be nekünk egyik példabeszédében a világ végét, hogy két oldalára állítja az embereket, s azt mondja nekik: “Amit eggyel tettetek, velem tettétek”, “amit eggyel nem tettetek, velem nem tettétek”.

Rosszul gondolkodunk, mikor azt mondjuk: “Majd a végén. Majd az életem vége felé adok valamit az Istennek”. Ilyenkor önmagunk előtt is lelepleződhetünk: miért gondolkodunk így? Amúgy nem jó a Jó Istennel együtt lenni?

Amúgy nem jó az ő szőlőjében dolgozni? A tékozló fiúnak meg kellett járnia a mocsok legalját ahhoz, hogy megszülessen benne a felismerés és a vágy: Fölkelek és Atyámhoz megyek. Teljesen mindegy már neki, hogy apja hogyan fogadja vissza, számára mindennél fontosabb az, hogy vele lehessen. Nekem pedig adott a lehetőség, hogy együtt lehetek az Istennel, ő megajándékoz a vele való közösséggel. Mire használom mégis az időt? Inkább valami más felé kacsintgatok? Ha tudnám, hogy mikor lesz vége az életemnek, akkor még valami mást is belesűrítenék? Miért? Az a “valami más” teszi szebbé az életet?

Mit tettem ebben az évben, mit tettem a nekem ajándékozott idővel? Felhasználtam-e arra, hogy másoknak juttassak belőle, meglátogatván elesetteket, betegeket, fölruházván fázókat, megetetvén, megitatván éhezőket és szomjazókat, vagy csak magamra fordítottam, vagy az ördög malmát tekertem az elpazarolt időmmel?

Adja meg az Úristen, hogy tanuljunk mindabból, amit elhibáztunk az életünkben, amit elrontottunk ebben az évben. Hiszem, hogy a bukások is a megtérés útjára vezethetnek bennünket, ha felismerjük, hol rontottuk el, mit hibáztunk el. Adja meg nekünk a Mindenható Isten, hogy a következő egyházi évben, mely az adventtel kezdődik, ne csak elhatározásokat, ígéreteket tegyünk, hanem azokat beteljesítve, betartva járjunk az örök élet útján, már itt a földön, ebben az időben.

Bán Jónás OFM