Mese – Rézbányai Győző

Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt Árnika is.

– Egyre szebb tájra érünk – mondta szegény Dzsoni

– Most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.

– Bizony, bizony – bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.

Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.

– Csodálom, hogy egy ember se jár erre – mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.

Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.

– És én? – mondta a borzas üstökű. – Én nem vagyok neked ember?

– Ne haragudj – mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.

A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott.

– Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni!

És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.

Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.

– Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.

– Még ez is – sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.

Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!

Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalhatatlan volt.

Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:

– Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.

– Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs – korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg!

De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. „Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés” – gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.

Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. „Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred” – gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.

– Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni! – panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig. S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. „Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!” – sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.

Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.

– Gondolod, hogy az segít? – kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.

– Reménykedjünk – fohászkodott Árnika.

Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a homlokán – na, most min is sértődjek meg? – gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.

– Aha – mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.

Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre.

Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha! Megelőzték a sértődésben.

– De igazán – magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.

– Dehogynem – mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.

Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.

Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.

– Na jól van, Győző, nem haragszom – mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.

– Hát miért nem mondtátok azonnal! – rikkantott Rézbányai Győző.

– Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas. – Igaz, igaz – csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.

– Hol? – dobbant meg szegény Dzsoni szíve. Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.

– Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát? – Igen, mintha lenne ott valami épületféle.

– Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér.

– Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.

– Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok? – Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.

– De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam!

– Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér – mondta szegény Dzsoni. – Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.

– Én? Segíteni?

– Persze, hiszen rajtunk is segítettél.

Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:

– Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre!

Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire – gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.

– Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy! – mondták neki az emberek.

És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:

– Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! – ezt kiabálta Rézbányai Győző.

Lázár Ervin