Az osztály szíve

67

Terezita nem tartozott az iskola legjobb tanulói közé, de mindenki szerette mosolygós kis arcáért, aranyos szívéért. Ha ceruzát kellett faragni, ha kendőt megkötni vagy hátitáskát felkapcsolni: mindig segített készségesen. A tanító néni vele küldte postára leveleit, s vele üzent a missziós atyának, aki ezt a városszéli telepet gondozta. Terezita gyors volt és megbízható. Így senki sem csodálkozott azon, hogy ma is ez a fekete szemű, tarka szoknyás kislány ugrott oda elsőnek, amikor Lúcia felállt, és támolyogva indult az ajtó felé.

– Rosszul lett – súgtak össze a lányok. – Megint éhesen jött az iskolába!

A tanító néni – mint ilyenkor mindig – elővette sovány tízóraiját, és nekiadta Lúciának. A tanítás folyt tovább, hiszen ez olyan gyakran megtörtént, hogy beszélni sem volt érdemes róla.

Terezita az udvarra vezette ki osztálytársát. Az udvar kicsi volt és kopár, a fürge gyermeklábak az utolsó kis fűszálat is kitaposták belőle. A kerítést két szál dróthuzal jelezte, viszont az épület oldalát mesébe illő, sötét narancsszínű virágözön borította be, egy különös kúszócserje jóvoltából. Előtte pad állt, gyalulatlan és támla nélküli. Lúcia végignyúlt a padon. Fejét rátette a másik leányka térdére, és harapdálni kezdte a kenyeret. Hirtelen mozdulattal letört belőle egy darabot.

– Tessék. Egyél te is.

– Elfogadom, hogy barátságunk megmaradjon – nevetett Terezita. – Mondd, ma megint nem kaptál semmit?

– De kaptam. Egy egész pohár tejet. Ma én voltam a soros. Csakhogy a kis húgom rám nézett. Annyi könyörgés volt a szemében. Hát odaadtam neki. Szerencsére édesanyám nem vette észre. Olyankor mindig haragszik. Azt mondja, nekem is kell. Mit csináljak? Én annyira szeretem a kistestvéreimet! Pedrót is, Federigót is!

– Megértelek – bólintott komolyan Terezita. – Én is így tennék. Sokszor annyira fáj, hogy igaziból senkim sincsen. Anyám régen meghalt, apám hajnalban indul, és késő estére ér vissza a városból. Mit csináljak? Összetakarítok, aztán elmegyek a misére. Az jó.

– Ma is voltál?

– Igen. És akkor mindent, de mindent elmondok az Úr Jézusnak. Ő meg azt súgja nekem: azért hagyott egyedül, hogy másokat nagyon szeressek.

Lúcia sápadt arcocskája színesedni kezdett. Kis ideig még hallgatták a virágok körül röpködő méhek zümmö-gését, aztán visszamentek az osztályba. Terezita nem tudott figyelni. A tanító néni háromszor is rákopogott. Amint vége lett az órának, odasietett Dolóreszhez.

– Légy a párom! Szeretnék valamit mondani. Fontos! Amint kiértek az utcára, leálltak a kerítés mellett.

– Na, mi van? – kérdezte a józan és roppant gyakorlati észjárású osztálytárs.

– Segítenünk kellene Lúcián. Az édesapja alkalmi munkás. Szóval nincs biztos keresete. Tegnap még vacsorára is szűkösen jutott nekik. Mondta. Az volna az indítványom, hogy fogjunk össze.

– Ugyan, kinek van pénze? Mert nekem aztán nincs. Beszélj a tanító nénivel.

– A tanító nénit hagyjuk békén! Öreg, és csak szívességből tanít bennünket. Az atyától tudom. Mindössze lakást kap a missziótól, vagyis megalhat az irodában. – Ez a mi ügyünk!

– Mit titkolóztok? – dugta közéjük az orrát Loretta, akinek szülei fagylaltkészítők voltak, és nemrég keltek át az óceánon.

– Lúcia sorsáról tanakodunk. Az a nagy haditerv, hogy mindenki, vagyis hatan, elvállalunk egy-egy napot. Azon a napon több tízórait kérünk, és a felét odaadjuk Lúciának. És ezt megismételjük minden héten. Benne vagy?

– Benne. Sőt beszélek az unokanővéremékkel is. Ők pizzát sütnek. Szokott lenni maradék. Aki éhes, nem kényes. Mi is megesszük a tegnapit, meg bizony!

– Akkor már négy megvan a hatból. Loretta váratlanul nekilódult.

– Ott megy Izabella! Szólok neki! Az anyja zöldségkereskedő!

Hatodiknak Anna jelentkezett, az osztály egyetlen kékszemű tanulója. Szeplős arcával, világos hajával messze kiütött a többi közül.

– Én tojást fogok hozni. Terezita ugrált örömében.

– Most mindenki nyújtsa előre a jobb kezét – vette át a szót Izabella, aki díjat nyert az iskola szavalóversenyén. – Egymás kezére tesszük a kezünket. Terezitáé lesz a legalsó, az alap, mert ő kezdte az egészet, aztán jövünk mi. A kézfogással kijelentjük, hogy szövetségre lépünk egymással. Ezt én egy regényben olvastam.

– Engem azért lehetőleg péntekre osszatok be – kérte Dolóresz -, mert alighanem csak a reggelimből tudok valamit elcsípni.

– Pénteken böjtölhettek egy kicsit, megengedjük – tréfálkozott Loretta, aki szintén jószívű kislány volt, és teljesen magáévá tette Terezita ötletét.

Hat ragyogó szempár nevetett egymásra. Így történt, hogy a kis Lúciát soha többé nem kellett kivezetni a folyosóra. A lányka megerősödött, szép olajbarna arca megtelt, annyira, hogy a tanító néninek is feltűnt, pedig ő mindennap látta. Figyelni kezdte az osztályt, és hamarosan rájött, hogy megint csak Terezita van a dolgok hátterében.

Mikor azután elérkezett az esztendő vége, és Anna meg Izabella s a többi jó tanuló mind felsorakozott a jutalomosztásra, a tanító néni odament Terezitához, kézen fogta, és így vezette az igazgató atya elé: ő a mi Terezitánk, az Osztály Szíve!

Szent-Gály Kata