Az Úr az!

143

Jézus feltámadása utáni megjelenései között olvashatjuk azt a történetet is, amikor Tibériás tavánál szólítja meg a halászathoz visszatért apostolait. Bár látásuk elhomályosult és nem ismerik fel őt, Jézus beszédéből, cselekvéséből mégiscsak ráéreznek valamire, és János, a szeretett tanítvány felkiált:

Az Úr az! (Jn 21,7)

Valami ilyen felkiáltás kellene, hogy legyen számunkra az Úrnapja is. A fel-feljövő kételkedés, a megszokottság, hitetlenség kísértései között észrevenni: valóban, az Úr az! Az Úr az ott az Oltáriszentségben, alázatosan elrejtőzve a legegyszerűbb földi táplálék, a mindenki számára hozzáférhető kenyér formájában.

Őt magát nem látjuk, hiszen „még csak tükörben, homályosan látunk” – de sokszor nemcsak a látásunk homályos, a hitünk is az. A hitünk szemét kellene kinyitni, hogy észrevegyük őt!

Ugyanígy az életünkben is kérdés: vajon észrevesszük-e a keze nyomát a történéseken, felfigyelünk-e a sok áldásra, a kapott jókra – vagy természetesnek vesszük? És a nehézségekben is: amikor erőink véget érnek, egy helyzet kilátástalanná válik, megtapasztaljuk a tehetetlenséget, és egyszercsak mégis megnyílik a megoldás, észrevesszük-e: az Úr az!

A zsoltáros a nép bűnéül éppen ezt rója fel: „Elfelejtették nagy tetteit, csodáit, amelyeket látniuk engedett.” (78. zsoltár) Olyan könnyen észrevesszük azokat a dolgokat, amik miatt panaszkodni, keseregni lehet, a mások hibáit, a rossz körülményeket! És ha ezekkel engedjük megtelni a szívünket, fennáll a veszély, hogy a minket körülvevő negatívumok (amik valóban léteznek, és valóban helytelen dolgok) elhomályosítják a szívünkben az Úr arcát! Így megkeseredhetünk, elveszíthetjük az örömöt.

Mi erre a gyógyszer? A hálaadás! Isten tetteinek felismerése a világban és az életünkben, amikor rácsodálkozunk:

Az Úr az!

A hálaadást Szent Pál szorosan hozzákapcsolja a lelki egészség, sőt a gondolkodás épségéhez: „Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7)

Mennyivel jobban érzi magát a bőrében az az ember, aki észreveszi, mennyi oka van a hálaadásra! De még a szenvedés is egészen másképpen viselhető, ha Istenben értelmet nyer. Ha hétköznapi kellemetlenségeinket, fájdalmainkat „átlényegítjük”, Istennek ajánlott áldozatként fogadjuk el, hirtelen értékessé, sőt értelmessé válnak, és nem veszik már el a békénket.

Hőség van? Nagyon kellemetlen. De lehet a panaszkodás, kesergés helyett olyan döntést is hozni, hogy ezt a nehezen viselhető meleget, mint értékes alkalmat használom fel, hogy türelmes elviselését áldozatul ajánljam fel – családomért, szenvedőkért, az egyházért… A hőség ettől nem lesz kellemesebb, de az én szívem egészen más állapotba kerül.

Papírokat kell intézni a hivatalban?  Hogyan ne veszítsem el a derűt – mikor annyi megaláztatás, igazságtalanság ér, amikor azt élem meg, hogy feleslegesen rabolják a drága időmet? Mégis, értékes idővé válhat a várakozás, a megaláztatás is, ha mindennek ellenére elkezdem dicsérni Istent a szívemben. És bár a hivatal ugyanaz marad, az én szívem nem: bennem béke lesz, a megígért öröm!

Van még egy hely, ahol észre kellene vennünk:

Az Úr az!

Éspedig a felebarát. Mert a másik emberben, még abban is, aki kellemetlenkedik és keresztbe tesz az ügyeimnek: bizony, az Úr az! Ez talán a legnehezebb, itt még jobban el van rejtve, mint a kenyér és bor színe alatt… Mégis, ott van benne, talán tehetetlenül, megalázva, szeretetemet kimondatlanul is vágyva, várva, hogy megmutatkozhasson.

Végső soron, a napom minden percében, az eseményekben, az emberekben elrejtve megtapasztalhatom: az Úr az! Csak legyen bennem az a nyitottság, ami engedi Istennek, hogy szabaddá tegyen az engem megkötöző, megszokott viselkedési módoktól: a panaszkodástól, a kritikától, a haragtól, ingerlékenységtől – és felszabadítson a hálaadásra és az örömre!

Így alakítja át a mi életünket is az ő feltámadott életévé. Ahogy a kenyér és bor átlényegül, úgy változtatja át a szívünket – bár lassan, fokozatosan – az Ő Szívéhez hasonlóvá, míg végül már Pállal együtt mondhatjuk: „Már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” És akkor a velünk való találkozásban ezt tapasztalják meg az emberek:

„Az Úr az!”

Ez a mi boldogságunk igazi útja.

Popovicsné Palojtay Márta