Beszélgetés Kvascsuk Kornéliával

90

Kvascsuk Kornélia és Leontin 26 éve házasok. Évekkel ezelőtt egy családi típusú gyermekotthont hoztak létre Huszton. Öt saját gyermekük mellett még kettőt örökbe fogadtak és hetet vettek ki állami nevelőintézetből, hogy családjukban nevelkedjenek, amíg elérik a felnőttkort.

– Hogyan született az ötlet, hogy gyermekotthont létesítsenek, gyerekeket fogadjanak örökbe?

– Az ötödik gyermekem születése volt az az alapvető élmény, mely elindított bennünk egy folyamatot. Ez vezetett később ahhoz a döntésünkhöz, hogy családi típusú gyermekotthont hozzunk létre. Ugyanis a terhességem elején két gyermekbetegségen estem át, és ez negatívan hatott a magzat fejlődésére. Az orvosok határozottan azt tanácsolták, hogy vetessem el a gyermeket, mert nagy valószínűséggel sérülten fog születni, és az én életem is veszélybe kerülhet. Azonban én ragaszkodtam ahhoz, hogy megszüljem. Isten kezébe tettem le ezt a helyzetet, és nem aggódtam emiatt. Végül Katika – ötödik gyermekünk – megszületett. Sajnos az orvosok feltételezése nem volt alaptalan: egy vizsgálat kimutatta, hogy agydaganata van, ami mentális problémákat okoz. Kéthónapos korától Magyarországra vittük kezelésre. Kérdéses volt, hogy elegendő-e a gyógyszeres kezelés, vagy szükség lesz műtétre is. Egyszer egy vizsgálat után Máriapócsot is érintettük a visszaúton. A kegyképnél megígértem Szűz Máriának, hogy ha a kislányom meggyógyul, akkor hálából igyekszem én is segíteni a hasonló sorsú gyerekeket. Nem sokkal utána kiderült, hogy nincs szükség műtétre, a gyógyszeres kezelés szép eredményeket hozott. Az ígéretemet pedig igyekeztem megtartani.

– A férje és a gyerekei hogyan fogadták az ötletet, hogy az otthonukból gyermekotthon legyen?

– A férjemmel közösen beszéltük meg és döntöttük el, hogy gyermekotthont alakítunk. Az idősebb gyerekeinkkel is beszéltünk erről, elmondtuk, hogy sok mindenről le kell majd mondaniuk, többet kell majd a ház körül segíteniük nagyon türelmesnek kell majd lennie mindenkinek a családban. Megkérdeztük, hogy tudják-e ezeket vállalni. Ők igent mondtak.

– Mikor került a családba az első gyerek?

– Először 2001-ben fogadtunk örökbe egy kisfiút. A kórházban nem tudták a nevét, és mivel december 6-án került hozzánk, Miklós lett a neve. Ő cerebrális paralízissel született, végtagjait szinte egyáltalán nem tudta mozgatni. Mára már jelentősen javult az állapota.

A többi gyermek közül is volt, aki sérülten érkezett az otthonunkba. Az orvosok már lemondtak róluk, nem hitték, hogy gyógyíthatók. Ennek ellenére sok erőfeszítéssel, gyógytornával, különböző gyógymódokkal, odafigyeléssel sikerült rendbe hozni a reménytelennek látszó sérüléseket.

– Milyen nehézségek és örömök jellemzik a mindennapokat?

– Családunkban igyekeztünk mindig Istenre hagyatkozni, és sokszor a múltba visszatekintve látjuk, hogy a nehézségek sorra megoldódtak. Ezt a ráhagyatkozást igyekszünk átadni minden gyereknek, mert hisszük, hogy bárhogyan is alakul a sorsuk, ha Istenben bíznak, nem vesznek el.

Nagy öröm volt számunkra minden egyes gyerek érkezése otthonunkba. Egyszer az egyik gyerekemtől megkérdezték elsőáldozás előtti vizsgán, hogy mi a legnagyobb ajándék. Ő azt válaszolta, hogy a gyerek. Bár ez megmosolyogtató, de valóban így van – Isten egyik legnagyobb ajándéka, amikor egy kis embert ad a családnak. Értékelnünk kell ezt az ajándékot, vigyáznunk kell rá.

– Mi lesz a nevelt gyerekek sorsa, amikor elérik a felnőttkort?

– Reméljük, hogy az egészségeseknek sikerül majd szakmát tanulni, családot alapítani. A sérült gyerekeknél más a helyzet. Nagyon fontos, hogy megtanulják ellátni magukat, legalább alapvető szinten. Nagyon reménykedünk, hogy addig Kárpátalján is létrejön egy vagy netán több Bárka közösség, ahol az értelmi és halmozottan sérültek segítőkkel élnek együtt. Ezekben a közösségekben a sérültek is megtanulnak egy szakmát, és képesek dolgozni. Ehhez viszont szükséges lenne olyan emberek vagy akár házaspárok és családok jelentkezése, akik vállalnák a segítői feladatot, életközösséget alkotva a sérültekkel.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs