„Bízzatok a Gondviselésben!…”

68

1995. október 21-én Budapesten a IV. Országos Karizmatikus Találkozón tapasztalhattam, hogy a Lélek él, szólít, indít, cselekszik bennünk. Megtapasztalhattam, hogy Jézus a kilencvenkilec igazat nem otthagyva képes elmenni a századikért, aki elcsatangolt.

Ezen a találkozón az imacsoportban vettem részt. A délelőtt folyamán egy kis cédula az alábbi próféciával járt közöttünk kézről-kézre:

„Van a résztvevők között 3 ember (2 férfi és 1 nő), akik komolyan foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával. Nem közzé téve – imádkozzatok értük.” Fájt a gondolat, hogy sok ezer ember közt ennyire magányos és elkeseredett lehet valaki. A sok lelkesedő, ujjongó szívből nem jut neki egy pici szeretet? Nincs senki, aki megszólítsa? Nincs egy kedves tekintet, ami felmelegítse az elkeseredett szívet?

Lehet, hogy utolsó szalmaszálba kapaszkodva, lehet, hogy véletlenül tért be ide – de az nem lehet, hogy Krisztus szeretetének érintése nélkül távozzon! Uram irgalmazz neki! Bárki legyen is, a mélyből kiált Hozzád, Istenem!

Délben odajött hozzánk Katona István atya a következő szavakkal: „Biztos imádkoztatok, valahogy a gonosz jelenlétét érzem. Mit tapasztaltatok imádságotokban?” Ekkor megmutattuk neki ezt a cédulát. Együtt imádkozzunk tovább a szentségimádásban, könyörögve az Úr kegyelméért – mondta ő.

Megdöbbentő volt számomra, ahogy a Lélek szava összeért az imádságos szívekben. Ahogy a Lélek imára buzdít sokakat, hogy megmentsen ezzel másokat. Biztos sokaknak volt már ehhez hasonló tapasztalata, hogy a Lélek egymástól függetlenül különböző módon embereket imádságra, cselekvésre buzdít.

És itt nincs vége a történetnek. Este találkoztam férjemmel, aki egész nap rendezőként szolgált ebben az óriási Sportcsarnokban. Ő mesélte el a következőt:

Délután fél háromkor az alagsorban látszólag céltalanul beszállt a liftbe. Megnyomta az indító gombot, véletlenül azt, ami a tetőrészbe vitt. Kiszállt, körülnézett. Egyszer csak egy sovány testalkatú férfit pillantott meg az ötödik emelet magasságában levő kinyitott tetőablaknál. Felé ment, megszólította:
„Miért vagy szomorú, testvér?” – de ő fejét lehajtva hallgatott. „Miért akarod eldobni azt, ami nem a tied?” – felpillantott, egy gyors, zavart pillantással félrefordította fejét, és csak ennyit mondott:
„Öngyilkos akartam lenni…”
Együtt beszálltak a liftbe. Több szó nem hangzott el, a férfi a liftből való kiszállás után eltűnt a tömegben. Ezután, egy órával később, a szentségimádás alatt hangzott el a következő prófécia:

„Dicsőítlek Téged, Jézusom az Oltáriszentségben, azért a fiatal fiúért, aki utolsó kétségbeesésében jött ide ma este Hozzád, akinek gondolataiban az öngyilkosság is megfogalmazódott. Köszönöm, Uram, hogy meg akarod ma őt érinteni szereteteddel. Ámen.”

Hiszem, hogy ez az ember azóta él. És nem csak biológiai értelemben, hanem a Lélek szerint is. Hálát adok Istennek, hogy így őriz mindnyájunkat. Úgy megy el az egyért, hogy nyolcezret sem hagy ott!

Hálát adok, hogy az egész Egyházat, az Egyház jóhírét megőrzi, mert elgondolni is szörnyű, hogy milyen következmény lett volna, ha a rendező csak két perccel később megy… A Találkozó örömteli percei tragédiába fulladnak.

Hálát adok Istennek, hogy ehhez hasonlóan még sokaknak segítségére sietett. Hálát adok Istennek, hogy a Lélek e titkos ügyködését személyesen is megtapasztalhattam, miként Lukács evangélista írja: „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék, és nyilvánvalóvá ne lenne.” (Lk 8,17)

Kovácsné Treer Mária „Bízzatok a Gondviselésben!…”