Böjte Csaba beszámolója Afrikáról

10

Azt tudtam, hogy a Jóisten csodaszép világot teremtett, a Kárpát-medencében sincs két egyforma ember, virág, állat, de hogy ennyire sok izgalmas dolog legyen a világban, nem gondoltam volna. Afrika egészen más kontinens, lassan egymilliárd emberrel, hihetetlen nagy országokkal.

Nekünk, római katolikusoknak jó tudni, hogy mindenütt jól kiépített egyházmegyék, plébániák, templomok, szerzetesrendek vannak. Voltunk egy teológián Kenyában, a Nyeri egyházmegyében. Egy hegy tetején fekszik, eldugott helyen, alig tudtunk autóval kimenni oda, a terepjáró is leállt, a legvégén gyalogolnunk kellett jókorát. Az intézményben háromszáz kispap tanul, nagyon vagány gyerekek; több mint két órát vártak ránk, mégis énekszóval, szeretettel fogadtak minket. Az intézmény 27 éve működik, azóta több mint háromezer papot szenteltek fel – igen, egy vidéki teológián.

Ráadásul valamennyi megkeresztelt minden vasárnap szépen elmegy a templomba. Nyeri környékén, ahol Baden-Powell, a cserkészet atyja van egyébként eltemetve, egy kis faluban templomot építenek közösségi összefogással. A magassága biztos kisebb, mint az összes európaié, de a szélessége, hosszúsága az megvan: ezerkétszáz ülőhelyet terveznek bele. A nőszövetséggel együtt egy csapat várt bennünket, táncoltak, énekeltek. Az emberek büszkén mutogatják a hat éve épülő templomukat. Ha mi ilyen büszkék tudnánk lenni a Szent István-bazilikára, a nagy templomainkra!

A látogatásnak azért nemcsak ilyen jellegű tapasztalatszerzés volt a célja, hanem például Kongóban a már több mint két évtizede ott szolgáló Hardi Richárd testvért is meglátogatták.

– Mbuyi-Myinban látogattuk meg a szemorvost, aki a Nyolc Boldogság Közösségnek a tagja. Hardi Richárd 22 éve hihetetlen elkötelezettséggel szolgálja azt a nyolcmillió embert, akiknek számára csak ő biztosít szemészeti ellátást. Először bérelt épületben dolgozott, aztán épített két kisebb rendelőt, amelyekben műtéteket is végeznek. Több mint hatvanezer beteg kartotékát láttam az intézetében. Most a magyar kormány a Hungary Helps Program keretében egymillió dollárt ajándékozott ennek a nagyszerű embernek, hogy megépíthesse álmai kórházát annak a Szent Raphaelnek a tiszteletére, aki Tóbiásnak is visszaadta a szeme világát.

Amikor a fővárosból, Kinshasából megérkeztünk Richárd testvérrel együtt, a kórháznál a harmincvalahány alkalmazott szépen felöltözve, virággal, díszsorfalat állva, énekelve, táncolva fogadta a főnökét, pedig csak egy hétig volt távol. Egy-egy nap száz sorszám van kirakva a betegeknek, 6-kor nyit a kórház, 8-kor kezdődik a rendelés. 8-ra, mire mi odaértünk, minden sorszám elkelt. Minden hétfőn összeül körbe az egész kórház személyzete – nővérek, egy pár orvos is, takarítók –, imádkoznak, énekelnek; a betegek pedig közben türelmesen várnak.

Az ember azt hinné, hogy ilyen csak valamikor az 1800-as években lehetett, de ebben a kétmilliós városban, ahol amúgy gyémántbánya van, nincs víz, nincs villany, nincsenek utak. Amikor elkezdték a leendő új szárny építését, kézi erővel ástak egy hatalmas gödröt víztárolónak: lapáttal csinálták, nincsenek gépek. Nincs betonkavics sem: nagy köveket törnek össze felnőtt férfiak nagy bottal, majd azokat a gyerekek még kisebbekre aprítják, úgy lesz a beton. Richárd atya elve, hogy az építkezéshez ugyanúgy helybeli embereket alkalmaz, mint személyzetnek, mert azt szeretné, hogyha majd eljön Kongóból, csak a saját helyére kelljen valakit keresni, a struktúra maga megmaradjon.

forrás: Magyar Kurír