Élményeim a szinyáki ifjúsági lelkigyakorlaton

653

Március 9-én, egy kicsit borongós napon, nagy várakozással indultunk Szinyákra. Nagyon vártam már a lelkigykorlatot, hogy miért, azt magam sem tudom. Talán vágytam már egy kis lelki feltöltődésre, arra, hogy közelebb kerüljek Istenhez.

Ez a két és fél nap az eddigiektől eltérően egy kicsit komolyabb hangulatban telt, ami nekem kimondottan tetszett. A lelkigyakorlat előadója Petenko Miron atya volt, aki a szentmiséken valamint az előadásokon osztotta meg nekünk szánt gondolatait.

Péntek este – nagyböjt lévén – mi is „végigjárhattuk” Jézussal a keresztutat, és együtt elmélkedhettünk szenvedésein.

Én ekkor éreztem igazán először – amit Miron atya másnap az előadáson is említett –, hogy a nagyböjt nem csupán arról szól, hogy szerdán és pénteken nem eszünk húst. Akinek pusztán ennyit jelent, és ezt csak azért teszi, mert „így kell”, annak nem lesz teljes a húsvéti feltámadás. Nagyböjti lemondásaink segítenek közelebb kerülni Jézushoz, az ő szenvedéseihez. Ne azért mondjunk le dolgokról, hogy mások megdicsérjenek, és ne olyanról, amitől könnyű magunkat megtartóztatni. Igen, talán sokszor nem sikerül majd, de törekednünk kell legyőzni gyengeségeinket, mert ez az, ami Isten előtt kedves.

A másnapi előadások gondolataiból engem leginkább a következő mondat fogott meg: „Meg kell nyitnunk a szívünk”. Isten soha nem zárkózik el előlünk, hiszen ő a mi irgalmas Atyánk.

Épp mi magunk vagyunk azok, akik sokszor kizárjuk őt az életünkből, bezárjuk előtte a szívünket. Szeretteinkkel, barátainkkal is sokszor ezt tesszük. Nem annak örülünk, ami éppen az adott pillanatban történik, nem értékeljük kellőképpen egy-egy találkozás örömét, mert az eszünk már a következő percen, órán jár, azon, hogy mennyi sok feladatunk van még aznapra. Pedig az igazán fontos az, hogy időt szakítsunk egymásra, Istenre. Mi, katolikusok nagyon profik vagyunk abban, miként keressünk kifogásokat: nem imádkoztam azért, mert… nem voltam szentmisén, mert… és így tovább. Ezek csak kifogások. Arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen.

Az Istennel való beszélgetésre is időt kell szánnunk, hisz ő az, akinek bátran kitárhatjuk a szívünk. Délután érkezett hozzánk Popovicsné Palojtay Márta, aki előadásában az emberi élet fontosságát hangsúlyozta. Megdöbbentő és ijesztő volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy az ember élete leginkább az anyaméhben van veszélyben. Vagy azzal, hogy a még meg nem született gyermeket emberszámba sem veszik, hisz ha emberként kezelnék, nem volna kérdés az, hogy van-e joga az élethez. A legkisebbet és a legvédtelenebbet bántjuk, pedig ő nem tudja magát megvédeni. Ugyanakkor nem szabad elítélnünk az abortuszon átesett nőket sem, mert sokszor egy életen át hordozzák magukban ezt a terhet.

A szombati nap egyik számomra legmeghatározóbb pontja az esti szilencium (vagyis teljes csend) és az egészen reggelig tartó szentségimádás volt. (Ez fél órás váltásokban zajlott este 9-től reggel 7-ig.) Miron atya esti előadása is a csendről szólt. Bevallom, először én sem vettem komolyan, és nem is nagyon tudtam a csenddel mit kezdeni. Aztán a szobámba elvonulva próbáltam elcsendesedni, de ez igazán akkor sikerült, mikor éjszaka 2 óra után rám került a sor a szentségimádásban. Azt hittem, hogy fárasztó lesz, de meglepő módon azt sem vettem észre, hogy mióta ülök a szentség előtt. Elcsendesedve sikerült választ kapnom jó pár kérdésemre.

Nem arról van szó, hogy Isten szólt hozzám (bár talán a csend által mégis), de ő segített megválaszolnom a kérdéseimet, amikre addig is tudtam a válaszokat, csak talán pont ez a csend kellett ahhoz, hogy meghalljam.

A vasárnapi szentmisén, ahogy Miron atya mondta, látható volt a különbség az arcokon ahhoz mérten, milyenek voltunk a megérkezésünk utáni első szentmisén. Kicsit sajnáltam is, hogy vége lett a lelkigyakorlatnak. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is feltöltődtem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de bizony sok mindent tanultam ez alatt a pár nap alatt, és remélem, hogy ezeket hazatérve is hasznosítani tudom majd. Aki eddig még nem volt lelkigyakorlaton, az nem tudja, hogy mit hagyott ki, de ős.- szel újra lesz, és akkor megtudhatja…

kisokos
 

Egy igen felelősségteljes küldetésünk is volt, ami az éjszakai virrasztást jelentette az Oltáriszentség mellett. Mindenki meglepetésként fogadta ezt a hírt, és szerintem ez volt a legizgalmasabb a lelkigyakorlat folyamán. Ezeket az éjjeli órákat gitáros énekekkel és szentírási részletekkel tettük még mélyebbé. Egy nagy listára iratkoztunk fel, úgymond műszakokat vállaltunk. Azon az éjszakán szilencium volt érvényben.

egy résztvevő
Előző cikkNagyböjti lelkigyakorlat Kaszonyban
Következő cikkHitoktatók lelkigyakorlata Bustyaházán