Én is Isten gyermeke vagyok

64

A Nagyszőlősi Szent Teréz Rehabilitációs Központ

A karácsony talán a gyermekek által leginkább várt ünnep, így van ez a Nagyszőlősi Szent Teréz Rehabilitációs Központban is, ahová nemrég ellátogattam. Az intézmény testileg és szellemileg sérült gyerekeket karol fel, ingyenes oktatást és orvosi ellátást biztosít számukra immár hetedik éve. Vajon milyen a sérült gyerekek karácsonya? A kis Jézus miként, kik által világítja be a születés és remény sugarával karácsonyi ünnepüket és életüket? Vagy talán ők maguk azok, akik az istengyermekség sugarát közvetítik egészséges embertársaik felé? Az alábbiakban Znick Edit, az intézmény vezetője osztja meg élményeit, tapasztalatait, amelyeket a sérült gyermekek közt eltöltött idő alatt szerzett.

  – Hogyan telnek az intézményben az idejáró sérült gyermekek mindennapjai, kikkel vannak kapcsolatban?

– A gyerekeket mindennap busszal hozzák az intézménybe. Először reggeliznek, majd órákon vesznek részt, mint egy iskolában. Négy tanár van, akik a gyerekek egy-egy csoportjával foglalkozik. Délután pedig játszanak, videót néznek, mozognak. Tizenhatan vannak, akik ilyen módon töltik napjukat nálunk, de rajtuk kívül még 46 gyerek jár be hozzánk rendszeresen gyógytornára, masszázsra vagy ingerterápiára. 6 és 21 év közötti korosztályról van szó. 5 egészségügyi dolgozó is segíti munkánkat, illetve 2 orvos az, aki önként és ingyen látogatja a rehabilitációs központot és rendszeresen kivizsgálja a gyerekeket. Ezenkívül van szakácsunk, gondnokunk és sofőrünk, aki a gyerekeket reggel behozza a központba, délután pedig hazaviszi.

  – Mikor kezdtél el sérült gyerekekkel foglalkozni, és hogyan indult a munkád az intézményben?

– 2004 szeptemberében felkértek, hogy az akkor induló magyar csoportnak legyek a magyartanárnője. Az elején eléggé nehéz volt, hisz nem készültem erre. A végzettségem szerint történelem-földrajz szakos tanár vagyok. A felkérést mégis elfogadtam, gondoltam, megpróbálkozom ezzel, és a mai napig nem bántam meg, hogy annak idején igent mondtam. Három-négy hónap is kellett, hogy megtanuljak ezekkel a gyerekekkel helyesen bánni, hogy megértsem, mi az, ami leginkább segíti őket. Hiszen nem a sajnálatunkra kíváncsiak és nem azt igénylik, hogy mindent a kezükbe adjunk, hanem hogy megtanítsuk őket bizonyos dolgokban önállóan boldogulni. Ezáltal legalább minimálisan képesek adaptálódni a társadalomhoz. Aztán a különböző lelki bajaikkal is törődni kell, amelyek nem egészen olyanok, mint egy egészséges gyereké, hisz ők másként látják a világot, máshogy viszonyulnak a környezetükhöz. Az első hónapok alatt ezeket lassan megtanultam és hál’ Istennek, megszerettem.

  – Mi az, ami megadja az intézmény katolikus jellegét?

– Például jobban odafigyelünk arra, hogy mit mondunk a gyerekeknek, és mi a mondanivalónk alapja. Igyekszünk a gyerekeket megtanítani szívből imádkozni. Minden délután, mielőtt hazamennének, van egy imádságos kör, ahol együtt imádkoznak, egymásnak kérnek kegyelmeket az Istentől. Elmondják álmaikat, vágyaikat, felsorolják, hogy kikre vigyázzon a Jóisten. Igyekszünk bennük kialakítani a vallásos lelkületet és a közösségi tudatot is, arra nevelve őket, hogy figyeljenek egymásra, segítsék egymást, amiben tudják. Ami bennünket, nevelőket és tanárokat illet, mi is igyekszünk példát adni, keresztény ember módjára bánni a gyerekekkel. Tapintatosan, gyengéden, az ő szintjükhöz mérten próbálunk nekik elmondani mindent Istenről, világról, emberről.

  – Honnan merítitek a bölcsességet, lelkierőt a munkátokhoz?

– Talán furcsán hangzik, de maguk a gyerekek alakítanak és visznek közelebb Istenhez, amelynek során kegyelmet kapunk a kitartáshoz, türelemhez, odafigyeléshez, önfeláldozáshoz. Érezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Ebben a tudatban munkánk hivatássá kezd válni. Csak így, ennek a hivatásnak a tudatában vagyunk képesek működni és végezni munkánkat.

– Az életed mennyiben változott meg, amióta sérült gyerekekkel foglalkozol?

– A gyerekekkel való kapcsolatom átformálta nézeteimet és irányultságomat is. Nem vagyok már olyan nagyravágyó. Sok mindent a háttérbe helyeztem vagy teljesen lemondtam róla. Anyagi dolgokra gondolok, amelyeknek fontosságát már megkérdőjelezem. A lelkiek viszont fontosabbá váltak. A nehézségekhez való viszonyulásom is átalakult. Most már nem a lázadó szólal meg bennem, ha velük szembesülök, hanem látom, hogy ki kell forrnia a megoldásnak. Vagy talán nem biztos, hogy meg kell szabadulnom egy-egy nehézségtől, hanem fel kell nőnöm az elfogadásához.

A kollégáimmal való kapcsolat is elősegítette ezt a formálódást. Olyan jó csapatban dolgozom, ahol mindent meg tudunk beszélni, legyen szó valamelyik gyerekről, magánéleti vagy szakmai kérdésről.

Őszintén szólva, egy szórakozni, bulizni nagyon szerető fiatal voltam, de a munkám valahol átnevelt, átformálta a lelkemet. Ez pontosan azért történt, mert nap mint nap látom, hogy az élet értelme az, hogy segítsünk másokon. A nap végén jó érzés tölt el, amikor azt mondhatom, megint egy hasznos napot tölthettem el a földön. Szoktam mondogatni ismerőseimnek, hogy egy-két évet mindenkinek dolgoznia kellene egy ilyen közösségben, mert utána tudni fogja, mi az, ami igazán fontos az életben.

  – Az adventi időszakban és a karácsony megünneplésében mi az, amit fontosnak tartotok a gyerekek közösségében?

– Az előkészületek alatt főleg az foglalkoztat bennünket, hogy hogyan tudnánk minél nagyobb örömet szerezni a gyerekeknek az ünnepek során. És ez nem csak abból áll, hogy minél szebb ajándékot tudjunk nekik adni, bár ez is fontos. Szeretnénk megtanítani a gyerekeknek, hogy ez egy olyan ünnep, amikor örülnünk kell az Isten születésének és egyben istengyermekségünknek, annak, hogy élünk és együtt vagyunk.

Minden egyes mozzanata az adventi készületnek és a karácsonynak fontos, mert erőt ad ahhoz, hogy tovább tudjunk menni az úton.

A gyakorlatban az ünnepi készülődés abból áll, hogy megtanítjuk a gyerekeket karácsonyi díszeket készíteni és feldíszíteni a karácsonyfát. Verseket tanulnak, előadásokra készülnek. Ez egy olyan izgalom az életükben, ami párosul azzal az élménnyel, amikor megmutathatják, hogy ők is érnek valamit, ők is tudnak valamit. És elmondhatják magukról: én is Isten gyermeke vagyok!

Bunda Szabolcs