Gyermektelen szülők lettünk…

66

… legalábbis egy hétre. Nagymama olyasmit tett, ami – azt hiszem – egyetlen nagymamától (avagy anyóstól – nézőpont kérdése) sem elvárható: meghívta a gyerekeket egy egész hétre “nagy vendégségbe” a nyaralóba. Vagyis: a szülők (szabadságon, naná!) kettesben maradhatnak egy egész héten át. Még az is lehet, hogy elutaznak valahová. Ilyesmi Borka születése óta, nagyjából három és fél éve nem történt velünk.

Először csak ültünk, és néztünk egymásra. Aztán elkezdtek csordogálni, majd záporozni az ötletek. Mi lesz. Mi nem lesz. Hogyan lesz. Mi mindent fogunk csinálni. Mi mindent szeretnénk. Hol is kezdjük…

Először is: reggel nem arra fogunk ébredni hét-fél nyolc magasságában, hogy “Aja, Apa, ében vattok máá?” És nem Marci kakis pelusa jelenti a hajnal illatát…

Aztán meg tudunk majd reggelizni úgy, hogy
1. halljuk a rádióban az időjárás-jelentést;
2. nem leszünk a harmadik falat után könyékig majonézesek;
3. nem kell négypercenként letakarítani az asztalról a szétmázolódott vajat;
4. senki nem formál galacsinokat a tejfölös kenyérből;
5. a meleg kakaó láttán senkinek nem görbül sírásra a szája, mondván, hogy ő hidegen szereti;
6. büntetlenül lenyalhatjuk a lekváros kanalat.

A délelőtt nagy dilemmája a “közeli vagy távolabbi játszótér” helyett a “visszafekszünk vagy csinálunk ma valamit” problémakör lesz. Tanakodás közben pedig
1. nem kell ötpercenként felugrani és szétválasztani az összeakaszkodó küzdő feleket;
2. a beszélgetést ugyanazon a hangerőn lehet befejezni, amelyen elkezdtük, és a folyamatosan erősödő sipákolás híján minden szavunk célba ér;
3. eljut fülünkig a telefoncsörgés;
4. nem kell felváltva ismételnünk: “megbeszéljük, hogy mit csináljunk délelőtt, a gyerekek addig a gyerekszobában játszanak”, miközben sztereóban nyüszítenek a bokánkra tekeredő apróságok.

Nos, ahogy a lehetőségek végigfutottak rajtunk, Feleségem egyszer csak felkiáltott: “Menjünk boltba!” “Mi kell?” – kérdeztem gyanakvóan. “A világon semmi. Csak úgy sétáljunk. Szeretnék egyszer úgy végigmenni az üzleteken, hogy
1. nem kell megállnunk elkapkodni a szappanbuborékot fújó kenguru szappanbuborékjait;
2. nem kell megcsodálni az akváriumban lebegő döglött pontyokat;
3. nem kell folyamatosan kiflidarabokat tömködni egy-egy éhes szájba;
4. egyetlen üvöltő gyermeket sem kell lerángatni a játékautókról;
5. és nem kell visszaépíteni azt a nagyon magas konzervdobozhalmot.”

Az ebédkilátások is egészen mások, mint eddig. Példának okáért előtte
1. senki cipőjéből nem kell kiborítani a játszótérről hazaszállított komplett homokbányát;
2. nem kell a kád fölött kifordítani a nadrágzsebeket, és elkobozni az útközben összeszedegetett kavicsot, söröskupakot, szívószálat;
3. senkit sem kell meggyőzni arról, hogy a meggylevest hidegen isszuk;
4. és talán a magnó mást is tudtunkra adhat, nem csak a régi igazságot, amely szerint “Jonatán, a kapitány, húszéves sem volt talán…”

Az ebéd utáni alvás ez alkalommal lehetséges, nem kell ugyanis attól tartani, hogy tíz perccel elszenderedés után a Kisasszony fellármázza szüleit, testvérét és a környék kutyáit. Délután pedig talán lehet más ötletünk is, mint

1. egymás után négyszer megteríteni a játékasztalon a babáknak;
2. a cumis babát tologatni a fekvős babakocsiban;
3. Marcit meggyőzni arról, hogy a 20 darabos puzzle még nem az ő súlycsoportja;
4. a játszótéren szégyenkezni amiatt, hogy a Süveges gyerekek – közvetlenül a kiadós uzsonna után – végiglejmolják az ismerősöket és a kevésbé ismerősöket ropi, keksz és alma után kutatva.

Egyszóval: gyermektelen házaspárnak lenni nem is olyan rossz – gondoltuk magunkban.

Csak este… Csak az első este… Az első estén jöttünk rá először, hogy valami nem stimmel. (Akkor kezdtünk gyanakodni, amikor lehalkítottuk a telefonjainkat, majd elcsodálkoztunk, hogy miért is…)

Egészen pontosan: az esti imáknál vágott belénk a felismerés. Először is: nem volt fürdés utáni esti mese. Csak ketten voltunk, akik visszatekintettünk az elmúlt napra. Csak ketten adtunk hálát az örömökért. Nem volt, akit halálosan meg kellett volna fenyegetni, hogy ha nem marad nyugton, betesszük az ágyába. Nem volt, aki takaróját szorongatva dün.- nyögte volna az esti éneket. És nem volt, aki magának követelje a gyertyaelfújás jogát. Nem volt, aki fektetés után (merthogy fektetés sem volt) még egyszer előkószáljon: “Apa, tőled is, Ajától is kéjek még két puszit.” És nem volt, aki ezalatt a rácsos ágyában cuppogott volna, jelezve, hogy ő sem akar kimaradni semmiből…

Négy nap elteltével jöttünk rá: szeretnénk már könyékig maszatosak lenni a reggelinél. És nem is érdekel annyira az időjárás-jelentés. Szeretnénk dühödten kergetőzni valamelyik gengszterrel, hogy jöjjön már kezet mosni, mert így “az egész lakás úszni fog a ketchuptól”. Ússzon. Csak úszna már. Ráébredtünk, hogy lélekben akkor is homokot szórunk, ha épp nincs a kezünkben gyerekcipő.

Akkor is kiflivégre gondolunk, ha senki sem kér belőle. Magunkban “Egyszer egy királyfit” dünnyögünk, pedig Beethovent is hallgathatnánk. Megállunk a gyerekszoba ajtajában, és legszívesebben autópályát építenénk, de rájövünk, hogy hiába: senki nem fogja rajta végigtolni a betonkeverőt.

Igen, kettesben jól érezzük magunkat, egymásra figyelünk, öröm és ajándék számunkra az együtt töltött idő, de mégis… a negyedik napon már túl nagy volt a csend.

Három és fél év nagyon hosszú idő, amíg szinte egy napot sem töltöttünk csak kettesben, Borka és Marci nélkül. Ennél már csak egy valami lehet hosszabb: ha egy teljes hétig nem látjuk őket.

Süveges Gergő
Forrás: www.suvegesgergo.hu