“Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fulánkod?”

41

Elköteleződés az élet mllett

93 éves, hólyagrákban szenvedő édesapámnak 2002 nyarán döntenie kellett, hogy hozzájárul-e egy cső veséjébe való beültetéséhez vagy sem. Ő ezt a lehetőséget első hallásra kereken elvetette, mondván: “93 éves vagyok. Idáig jó mozgású, ép elméjű emberként élhettem. Nem akarom csővel, zacskóval folytatni az életemet; igaz, közölte velem a főorvos, hogy így csak néhány napom van hátra még és beáll a mérgezés.”

Sírva kértem, hogy ne utasítsa el ezt az életmentő lehetőséget. Mint hívő ember különösen gondolja át, hogy életünkről és halálunkról a végső döntés joga az Istené. A kérlelő szavak meggyőzték és igent mondott a beavatkozásra. Utána hálásan emlegette: “Milyen jó, hogy így történt!” Tudott örülni a nyár szép virágainak, a jóízű szőlőnek, a gyümölcsöknek, a családtagok, rokonok, barátok látogatásainak.

Ősszel állapota annyira súlyosbodott, hogy elkerülhetetlenné vált a kórházi kezelés. Milyen szívszorító látvány volt lefogyott teste és az a zaklatottság, ami erőt vett rajta! Testilelki gyötrelmek, kiszolgáltatottság, az éltető és életkedvet adó mozgás hiánya, rohamos állapotromlás.

Milyen jövőkép ez annak, aki egész életét derűsen, épen töltötte? Hogyan is járható végig ez az út számára? Istenem, hát megérte ezért könyörögnöm? Tudhattam előre, hogy ez a rákos folyamat csak rosszabb lesz. Most itt van ez a kegyetlen valóság. Egyik cső az oldalából jön ki, a másik – az infúzió – a karjába csepegtet életet. Van értelme az ilyen életnek? Bizonyára az ilyen és ehhez hasonló esetekben döntenek már sok országban az eutanázia mellett. A szívem mélyén azonban még a gondolatára is fellázadok. EUTANÁZIA-NEM! Ennek a látszólag már értelmetlennek tűnő életnek is biztosan van értelme az Isten szemében.

Az események különleges módon igazoltak. Egy hétnyi apátia, semmi reménnyel nem kecsegtető, épp hogy vegetáló időszak elteltével rendkívüli változás történt. Édesapám megnyugodott, mosolygós arccal fogadott. Amikor a szobájába léptem, a következők voltak pontosan a szavai: “Ülj csak le, valamit el kell mesélnem! Szörnyű hetem volt. (Ennek tanúi voltunk.) Valaki mindig szekált. Rettenetes alak volt, olyan, mint egy terrorista. Mindig azt mondta, “dobd el az életedet, úgyis rákos vagy”. De jött egy szép, fiatal férfi és ő azt mondta: “Feri, ne félj, én megmentelek téged.” – Hidd el, én azóta olyan boldog vagyok. Kevesen fogják elhinni, de én mindennel együtt – és rámutatott az oldalából kijövő csőre és az infúzióra -, én mindennel együtt boldog vagyok.” Ezt többször elismételte: “mindennel együtt boldog vagyok’. “Gyere, hadd öleljelek át, és bocsáss meg nekem, ha valamivel megbántottalak. Istenem, bocsáss meg nekem, irgalmazz nekem!”

Mindketten sírtunk, de a béke, az irgalom, az öröm. a szeretet leírhatatlan érzésével ölelt át minket az Isten. Édesapám arca olyan szép volt, mint egy tiszta, ártatlan gyermeké. Egy kis pihenés után racionális gondolatok következtek. “A halálommal kapcsolatban sok futkároznivalód lesz. Holnapután Mindenszentek, kivittétek a koszorúkat?” Majd a csekkek feladása, a házpénz kifizetése érdekelte. Ki hitte volna ezt egy héttel ezelőtt? Eutanázia – nem! Eutanázia = “halálba segítés”.

Én nem a halálba akartam segíteni Édesapámat, hanem szeretettel elkísérni az örök élet küszöbéig. Órákig ültem édesapám ágya mellett, kortyonként itatgattam, száraz, cserepes ajkát megnedvesítettem, kezét fogtam, simogattam, imádkoztam. Napok peregtek le a látszólagos semmibe, míg a szeretet, az ima, a kegyelem megérlelte a boldog halálra. Édesapám betegségének minden napján elimádkoztam az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét, amelyhez a boldog halál ígéretét küldi az Űr Jézus szent Fausztina nővéren keresztül.

Ez az ígéret Édesapámon beteljesedett. Nem csak láttam, hanem szavakkal ki is tudta mondani: “kevesen fogják elhinni, de boldog vagyok”. Egy csonttá és bőrré soványodott, áttétes rákos beteg ember halálos ágyánál vereséget szenvedett a gonosz. Mindannak, amit a sátán a világba hozott, a bűnnek, a betegségnek és a halálnak, annak Édesapám életében már nem volt hatalma. A gonosz elkotródott, mert Édesapámat az értünk meghalt és feltámadt Krisztus már fölébe emelte a földi nyomorúságnak, a bűnnek, a betegségnek és a halálnak. Ez a föltámadott Krisztus diadala egy olyan hívő ember életében, aki bűnbánatban eléje borul, akiért imádkoznak, akit szerető orvosi és családi gondoskodás vesz körül.

Édesapámat utolsó földi útjára ragyogó novemberi napsütésben kísértük. A fehér szemfedő olyan volt, mint egy menyegzői ruha, amivel bevonulhatott arra a menyegzőre, amelyre Jézus Krisztus mindannyiunkat meghívott, és ami örökké tart. Alleluja!

Imrik Zoltánné, Marika néni
Sopron