Hogyan feje a családnak a férfi?

67

Előző számunkban arról olvashattunk, hogyan próbálja a mai társadalom elmosni a nő és a férfi közti különbséget, és miért lenne fontos, hogy a nők kiteljesedhessenek feleségként és anyaként. Most tekintsük át, mi a férfi feladata, és hogyan viszonyul a két szerep egymáshoz!

A legpontosabb és legegyértelműbb útmutatást erre vonatkozóan az efezusi levél adja:

“Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte. […] Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. […] Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” (Ef 5,22-6,1)

Sokan vannak még a keresztények között is, akik ezt a részt túlhaladottnak tekintik. Tiltakoznak a nő állítólag alárendelt szerepe miatt, holott rögtön az első mondat világossá teszi, hogy “egymás alárendeltjei” kell, hogy legyünk. Amikor arról van szó, hogy a férfi feje az asszonynak, inkább a szerepekről, a terhek elosztásáról van szó. A családfőséggel nem kevés felelősség jár együtt. A férfi szerepe, hogy biztonságot, védelmet nyújtson a családjának minden szinten. Ebbe beletartozik az anyagi biztonság, a lakóhely biztosítása, de a lelki védelem is: ő legyen az “erős ember” a kívülről jövő érzelmi fenyegetések esetén is; neki kell megvédenie feleségét és gyerekeit a kötekedő szomszédtól, a beleszóló anyóstól, és biztosítania kell a család önállóságát, kikezdhetetlen egységét.

Tehát a “nagyobb volumenű” dolgokról a férfi gondoskodik, ezért a döntés joga is az övé ezen a területen – persze ez a kölcsönös szeretet jegyében úgy működik, hogy a felséggel egyeztetve, az egész család javát figyelembe véve születnek meg ezek a döntések. A kisebb – és sokkal gyakoribb, a hétköznapi élet során folyton előkerülő – döntések általában a feleség felelőssége, hiszen többnyire ő az, aki átlátja a háztartás és a gyerekek dolgait.

Azt gondolom, hogy ezzel a “beosztással” a nő nem lesz kevesebb, nem veszít, hanem nyer. Még az olyan esetekben is így van ez, amikor a nő a dominánsabb természetű, és adottságainál fogva sokkal könnyebben dönt, mint a férje. Aki magának akarja megtartani a döntéseket, az a döntés terhét is magára veszi! Annyi gondja-baja van egy nőnek , miért terheli fölöslegesen magát?

Amikor erre rájöttem, könnyebb lett az életem. Amikor meghagytam, illetve tudatosan átadtam hosszabban mérlegelő, szívesen engedő férjemnek a döntések feladatát, könnyebb lett a szívem. Nem nekem kellett átgondolni a következményeket, nem nyomasztott a felelősség súlya – az én dolgom csupán annyi, hogy úgy tegyek, ahogyan a férjem dönt. Természetesen továbbra is megosztjuk egymással a szempontjainkat, de biztonságérzettel tölt el, hogy ha azt teszem, amit a férjem döntött, biztosan jól cselekszem. Hiszen Isten parancsa ez számomra. Valaki azt mondta rólunk: “Nálatok Te vagy a határozottabb, de mindig úgy lesz, ahogy a férjed akarja.” És ez jól van így.

A nőnek azért is van szüksége arra, hogy a férje legyen a családfő, mert fel kell, hogy nézzen a férjére ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát mellette, és hogy nőies maradhasson. Hogyan támaszkodhat férjére az a nő, aki állandóan dirigál neki? Pedig ez a támasz-érzés nagyon fontos ahhoz, hogy egészségesen működhessen egy házasság, és mindkét fél a helyén érezze magát (és így boldog legyen a kapcsolatban).

Ahhoz , hogy a szerepek a helyükön legyenek, a férfinak is meg kell tennie a magáét. Felelősséget kell vállalnia, és krisztusi szeretettel szeretnie – ez bizony nem kis feladat! Feleségéről úgy kell gondoskodnia, mint saját testéről. Tehát nem használhatja ki, nem teheti cseléddé – vigyáznia kell rá és kedvesnek lenni. Egy hatgyermekes édesapa mesélte, hogy amikor munkatársai papucsférjnek titulálták, amiért segített otthon mosogatni, takarítani, pelenkázni, akkor azt mondta: “Én 50 éves koromban nem egy felmosóronggyal akarok sétálni menni. Segíteni akarok a feleségemnek, hogy nő, feleség, anya és szerető maradhasson.”

Úgy a nőnek, mint a férfinak egész életében küzdenie kell azért, hogy egyre jobban betöltse szerepét. Ne elégedjünk meg magunkkal, ne álljunk meg egy szinten! Amíg élünk, azért élünk, hogy növekedjünk.

Popovicsné Palojtay Márta