II. JÁNOS PÁL PÁPA ÜZENETE AZ ABORTUSZON ÁTESETT NŐKNEK

29

II. János Pál pápa 1995-ös Evangélium Vitae kezdetű enciklikájában szeretetteljes és megbocsátó hangvételű levelet intézett az abortuszon átesett nőkhöz. Az abortuszt kimondhatatlan bűncselekménynek, a hozzá vezető utat pedig az anya számára gyakran tragikus és fájdalmas döntésnek nevezi.
A Szentatya elismeri, hogy számtalan hatás éri az anyát döntésében, amikor váratlanul esik teherbe:
„Az anya mellett gyakran mások is döntenek a még meg nem született gyermek halála felől.” Elsősorban a gyermek apját, másodsorban a tágabb rokonságot és baráti kört, végül az abortuszt elfogadó-támogató törvényhozókat, egészségügyi intézmények vezetőit, valamint az anyaságot lekicsinylő szellemiség terjesztőit terheli felelősség. .Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a bűnrészességnek az a hálója, mely az abortuszt szerte a földön rendszeresen támogató és terjesztő nemzetközi intézményekre, alapítványokra és társaságokra is kiterjed.” (EV, 59)
Az egyre terjedő „halál-kultúra” környezetében megszületett tragikus döntés következményeit és terheit a nőnek szinte teljesen egyedül kell viselnie egész életén keresztül. A legtöbb döntés a terhesség első trimeszterében születik, néhány nappal vagy héttel a terhesség diagnosztizálása után. Az asszonyoknak záros határidőn belül kell dönteniük a „beavatkozásról”, mely nem más, mint egy „sejttömeg”, „szövethalmaz” vagy egy ún. „preembrió” eltávolítása, noha mindenki tisztában van azzal, hogy ha nem avatkozik be, néhány hónap múlva egy újszülöttet tarthat karjaiban.
A kismama azt gondolhatja, hogy gyermeke megszületése veszélyeztetheti a kapcsolatot az apával, az anya továbbtanulását vagy karrierjét. Döntésében az apa, saját szülei, barátai befolyásolhatják, vagy éppen ellenkezőleg magára maradhat, rettegve önállósága, szerettei elvesztésétől vagy a magárahagyottságtól.
Gyakran látjuk, hogy az anya teljesen kikészülve, szorongva határozza el magát az abortuszra, aláír egy kérvényt, melyet el sem olvasott, teljesen tompának, személytelennek érezve magát. Úgy megy keresztül az egész procedúrán, mintha az nem is vele, hanem valaki mással történne, felhasználva az abortusz-ipar közkedvelt kifejezéseit, nevezetesen: „megoldottuk, száműztük a problémát”, mintha csak egy foghúzásról lett volna szó.
Az abortusz okozta bűntudat igazán csak napokkal-hetekkel a magzat meggyilkolása után lángol fel, minden olyan esetben, mely a meg nem született gyermeket juttatja eszébe: a gyermek virtuális születésének napjai, amikor olyan gyermekkel találkozik, akik hasonló korúak az ő meg nem született gyermekével, az abortusz évfordulóján, Anyák napján, abortusz-vita olvasásakor az újságokban, szentbeszédet hallgatva a magzat életének védelméről, nőgyógyászati vizsgálatkor, fogorvosi szívókészülék vagy otthoni porszívó hangja hallatán, krimi-nézéskor, oktató anyag nézése-olvasása közben a méhen belüli fejlődésről, stb.
„A lelketeken esett seb valószínileg még mindig nem hegedt be.” (EV,99)
Rémálmok, az önértékelésben, a munkában, a tanulásban, az emberi kapcsolatokban jelentkező zavarok léphetnek fel. Alkoholba, drogba, munkába való menekülés, pszichoszomatikus tünetképzés, öngyilkosság, az elveszett gyermek bármi áron való pótlásának gondolata jelentkezhet. A kezelőorvosok altatókat, nyugtatókat, antidepresszánsokat írnak fel, anélkül, hogy a probléma okát próbálnák megfogni. Egy szerető, megbocsátó Isten képe teljesen idegen lehet azon nők számára, akiknél az abortusz melletti döntés súlyos önértékelési zavarokat okozott.
„Ami történt, mélységesen igazságtalan dolog volt és marad. De ne bátortalanodjatok el, és ne hagyjatok föl a reménnyel!” (EV,99)
Szinte a Katolikus Egyház az egyetlen intézmény, amely sosem próbálta kisebbíteni az abortusz bűnének súlyosságát (EV,58). Lehetséges-e mégis, hogy az élet folytatódjék egy ilyen kimondhatatlan bűncselekmény után?
„Próbáljátok megérteni a maga igazságában azt, ami történt. Ha még nem tettétek volna meg, alázattal és bizalommal nyíljatok meg a bűntudatra: az irgalmasság Atyja vár titeket, hogy megbocsásson és megbékítsen a bűnbánat szentségében.”(EV,99)
Az abortuszon átesett asszonyok azt gondolják, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtek el. Egy részük végleg elfordul az Egyháztól és a Szentségektől, „kiközösítettnek” tartja magát. Mások – szintén úgy érzik, hogy valóságban nem részesülhetnek a Szentségekből, de félnek környezetük ítéletétől – tovább járnak templomba, állandó lelkiismeret-furdalásban élnek, egyre mélyebben süllyednek ebbe a reménytelennek tűnő helyzetbe. Minden egyes egyházi ünnep, házasság, keresztelő, elsőáldozás, bérmálás vagy temetés kapcsán szembesülnek „kettős” életükkel.
Mélyen sajnálva tettüket feladják a megbocsátásba vagy akár az örök életbe vetett reményüket. Ezen asszonyok számára megkönnyebbülést nyújt II. János Pál üzenete: a Katolikus Egyház tanúsítja, hogy Isten megbocsátja az abortusz bűnét, a pápa „hazahívja” őket. A kiközösítés – ha ez megtörtént – feloldható és fel is lesz oldva. Ezt segíti a Rachel-program, mely már több mint 100 amerikai plébánián elérhető, mellyel az abortusz által érintett nők és férfiak egy névtelen telefonhívás során kapcsolatba léphetnek egy pappal vagy tanácsadóval, aki segíti „hazatérésüket”.
Néhányan azt állítják, hogy a római katolikus asszonyok által érzett bűntudat egy ún. „katolikus bűntudat”, mely nem létezne, ha az Egyház nem lépne fel olyan keményen az abortusz ellen. Mindezekkel szemben csak a katolikus nők élhetnek a bűnbocsánat szentségével.
„Akkor majd megértitek, hogy semmi sincs elveszve, s még a gyermeketektől is bocsánatot kérhettek, aki most az Úrban él.” (EV,99)
Rendkívül fontos szavak ezek egy asszonynak, aki gyermekét elveszettnek hitte. Az Úrban él, így kapcsolatba léphet vele a szentek közösségében. A Szentatya meghívja őket, hogy kérjenek bocsánatot fiuktól vagy lányuktól, amit talán már ezerszer is megtettek életükben, de ez az első eset, hogy valódi kommunikációt folytathatnak vele.
Sok abortuszon átesett asszony számára a feltétel nélküli keresztény szeretet első felfedezése az a gyengéd hang, mellyel a Szentatya megszólítja őket. Ha az ő megsebzett élete is lehet szeretetre méltó, akkor érti meg valójában, hogy minden emberi élet egyformán értékes, hiszen mindenki megváltatott Jézus Krisztus vére által. Megértik, hogy az abortusz nem megoldása egy nem várt terhességnek, sokkal inkább egy átmeneti probléma transzformálása egy életre szóló tragédiává. Kevesen vannak, akik egy abortusz után vállalják, hogy nyíltan beszéljenek fájdalmukról, annál többen viszont, akik csendesen, de hatékonyan védik minden ember élethez való jogát, imádkozva, illetve pozitív tanácsot adva azoknak, akik hasonló problémával hozzájuk fordulnak.
„Az élet melletti kiállásotokkal, amit esetleg egy új élet születése koronáz meg, s a közeletekben lévő rászorulók elfogadásával és gondozásával az emberi élet új szemléletének művészei lehettek… Az élet javára szóló kulturális fordulatban egyedülálló, s talán meghatározó szerepe van a nők gondolkodásának és tetteinek: egy új feminizmus éltetőivé kell válniuk (…) és tanítaniuk, hogy az emberi kapcsolatok akkor hitelesek, ha megnyílnak a másik személy elfogadására, akit elismer és szeret, nem egészségéért, szépségéért, értelmességéért, erejéért, hasznosságáért, hanem személyi voltából fakadó méltóságáért. Ez az az alapvető többlet, amit az Egyház és az emberiség a nőktől vár. És mindez a kultúra hiteles megváltozásának helyettesíthetetlen föltétele. “(EV99)

Az Evangélium Vitae záró soraiban II. János Pál a Szűzanya segítségét kéri: „Tekintsen a számtalan magzatra, akiket nem engednek megszületni, és hogy minden jóakaratú ember együtt építhesse a szeretet és igazság civilizációját Isten, az élet Teremtője és szerelmese dicséretére és dicsőségére.” (EV, 105) Bárcsak mindnyájan magunkénak éreznénk ezt a2 imát!

(Az összefoglalást E. Joanne Angelo munkája alapján Dr. Fogarasi András készítette.)