Interjú Bíró László püspökkel

14

Bíró László püspök beszél Kárpátaljáról, a családról, a szabadságról

Bíró László esztergom-budapesti segédpüspök 11 éve rektora a Központi Szemináriumnak (Budapesti Papnevelő Intézet). Kinevezése után hamar megszületett benne az elhatározás, hogy kispapjaival egy-egy kirándulás keretében minden évben ellátogatnak határon túli magyar területekre. Kezdeményezése hagyománnyá vált. Idén – hét év után újra – a kárpátaljai egyházmegye volt útjuk célja. Április utolsó hétvégéjét töltötték nálunk a kispapok a püspök atya vezetésével. Az alkalmat kihasználva kérdeztük őt az itt tapasztaltakról, a családok helyzetéről (mint a püspöki kar családreferensét), valamint e havi témánkról, a szabadság fogalmáról.

– Mi késztette arra a püspök atyát, hogy kispapjait minden évben magával vigye egy-egy határon túli magyar vidékre?

– Szeretném, ha “talpuk alatt éreznék” ezeket a részeket is. A kirándulás mindig a közösség egységét is szolgálja, ezen túl pedig szeretnénk örömet szerezni a magyarsághoz hűséges határon túliaknak. A cél és a forma minden évben ugyanaz: megismerni ezeknek a területeknek a nevezetességeit és a közösségeit olyan módon, hogy a kispapok egy hétvégét töltenek a vidék különböző plébániáin, mégpedig családoknál. Így a személyes találkozáson keresztül is lehetőségük nyílik megismerni az ott élők mentalitását, örömeiket, gondjaikat. Abba is bele kell szokniuk, hogy ők most vendégek ezeknél a családoknál – ami szintén jó “gyakorlatnak” számít.

  – Hogyan csatlakoznak a kispapok az adott plébánia életéhez erre a néhány napra?

– Igazából a plébános leleményességén múlik, hogyan “hasznosítják” a kispapokat. Lehet például találkozót szervezni a helyi ifjúsággal vagy a fiatal házasokkal. Egy ilyen összejövetel kölcsönösen lelkesítő.

    – Az egyház és a magyarság megerősítésén fáradoznak. Mindig összeegyeztethető a kettő?

– Akkor építjük az Isten Országát, ha a magyarságot szolgáljuk. Jézus megsiratta Jeruzsálemet, fájt népének hitetlensége. Sziénai Szent Katalint idézve: lelkesedjünk az Egyházért a keresztre feszített Jézust szeretve. Amilyen mértékben tudunk ragaszkodni a megfeszített Krisztushoz, olyan mértékben tudunk ragaszkodni az Isten Országához, nemzetünket is szolgálva.

– Hét évvel ezelőtt már jártak itt hasonló kiránduláson. Hogyan látják, mi változott azóta Kárpátalján?     – Az akkor egy nagyon nehéz időszak volt. Az emberek nem kapták meg a fizetésüket – ma sok minden konszolidáltabbnak tűnik. Az itteni emberek már akkor is határtalan szeretettel vettek körül bennünket – de lehetett érezni, hogy a nyomorúságukból adtak. Ma – úgy látom – sok mindenben javult a helyzet, talán nőtt valamit az életszínvonal, több városrész is szépen megújult.

– Kívülről nézve mik a benyomásai az itteni egyházról?     – Úgy él bennem Kárpátalja, mint a remény szigete. Itt még járnak az emberek templomba, sokan áldoznak. Jó volna, ha tudnák őrizni identitásukat, megóvnák a gyökereiket. Nagyon vigyázni kell, hogy az emelkedő életszínvonal ne feledtesse az igazi értékeket. Az életminőségnek nemcsak anyagi, hanem lelki, szellemi alkotóelemei is vannak. Ne tévesszen meg senkit a sok reklám! A Nyugattól ne tanuljuk el a fogyasztói mentalitás egyoldalúságát!

– Miben mások a problémák a két egyházmegyében?

– Igazából nagyon sok vonatkozásban közösek a gondok. Mindkét helyen igen fontos a család védelme. II. János Pál pápa hangsúlyozta: az új evangelizáció csak a házasságon alapuló családon keresztül történhet. Itt is láttam a templomokban – és ez a paptestvérekkel beszélgetve is kitűnt -, mennyire lecsökkent a hittanra illetve templomba járó gyerekek száma. Ennek több oka lehet; a megszületett gyerekek száma is visszaesett, de a családok hithez való hűsége is megcsappant. A gyerekek csak úgy lesznek hívő keresztények, ha a szüleik ebben példát mutatnak. A kisgyerek még a szóra figyel, a kamasz már a példát követi. A boldog emlékű pápa ezért is szorgalmazta a családpasztorációt. Neki szent meggyőződése volt, hogy a család egyszerre alanya és tárgya az új evangelizációnak – egyszerre evangelizáló és evangelizált közösség. Az első evangelizációs team (munkacsoport) a család maga.

– Mit tehetünk mi, laikusok az egyház és a családok kapcsolatáért?

– Adjunk segítséget a papoknak – legyenek családcsoportok, így a fiatal házasok is könnyebben kerülnek bele az egyház vérkeringésébe. Ne féljenek a hívek kezdeményezni, ne várjanak mindent a paptól! Ahol a rendszeres csoportfoglalkozás nem tud megvalósulni, ott még mindig meg lehet szervezni házaspárok lelkigyakorlatát (pl. MÉCS, Házas Hétvége). Fontos a fiatalok házasságra való felkészítése is, ami nem egyenlő a jegyesoktatással. Sajnos, gyengül a minta; kevés jó és keresztény házasságot látnak maguk körül. A jegyesoktatás sokszor kimerül az esküvőre való felkészítésben. Pedig a házasságra való készület jóval korábban kellene, hogy kezdődjön.

– Mit üzenne a most házasságra készülőknek, illetve a már házasságban élőknek?

– Sokat idézem II. János Pál pápát, aki szerint a család kiinduló- és célpontja a házasság. Sokszor megtörténik, hogy amikor a házasság családdá bontakozik, éppen a házasságról feledkezünk meg. A férj és a feleség teljes energiával a családért dolgozik, és egyre kevesebb idő, energia jut magára a házasságra. Pedig ha a házasság egészséges, a család boldog marad. Ellenkező esetben a család minden tagja szenved.

Ehhez kapcsolódik, hogy nem szabad elhanyagolni a hitvestársi beszélgetést és a szeretet gesztusait. A Házas Hétvége mozgalom alapító atyja így fogalmaz: “A szeretet, ami nincs kommunikálva, az nincs is.” A keresztény házasságokban legtöbbször nem is a szeretet fogy ki, hanem nem közlik megfelelően egymással, így mind a két fél úgy éli meg, mintha nem élne már köztük a szeretet.

Rendkívül fontos időt szánni az egymással való kapcsolatra. A nagyszülőknek lehet külön azért átvállalni az unokákat, hogy a szülők egymáséi lehessenek. A nagymamák, nagypapák sokat tehetnek az ilyen célú gyerekvigyázással gyermekeik házasságáért és így azért is, hogy unokáik születhessenek.

Komoly szerepe van az ünnepek megtartásának is – legyen szó vallási, nemzeti vagy családi ünnepekről. Úgy láttam, Kárpátalján ez dicséretesen megvan. Ne hagyjuk veszni a továbbiakban sem a nevezetes napok megülését; általuk értékeinket tudjuk továbbadni. Valaki úgy fogalmaz: “Amit a magyar ember megünnepel, az van, amit nem ünnepel meg, az nincs.”

    – E havi témánk a szabadság kérdésköre. Egészen röviden mit mondana nekünk erről a szóról?

– Nincsen más szabadság, csak az elköteleződésből fakadó szabadság. Az az ember igazán szabad, aki igazi értékek mentén köteleződött el. Most, hogy ránk köszöntött a politikai szabadság, fontos, hogy így tegyük fel a kérdést: Szabad vagyok, de mire? Különösen a fiatalok legyenek óvatosak – amikor nagyon hangsúlyozzák nekik a szabadságot, éppen akkor építik beléjük a függőséget.

– Köszönjük, hogy megosztotta velünk gondolatait.

– Mi is köszönjük a kárpátaljai híveknek a nagyon kedves vendéglátást. Imádkozzunk közösen azért, hogy továbbra is meg tudjanak maradni kereszténységükben és magyarságukban egyaránt.

PPM

A feltámadási jelvény Kárpátalján

 A feltámadási jelkép nagypénteken indult útnak Zamárdiból, a Balaton mellől. Két kereszt szív alakban járja be Magyarországot és a szomszédos magyarlakta területeket, hogy majd Csíksomlyón, a pünkösdi búcsún újra eggyé váljanak. Minden állomáshelyen egy-egy szalag kerül az eredetileg dísztelen jelvényre.

Kárpátaljára Kisszelmencnél, a nemrég megnyitott határon lépett be a jelvény, ahol az ungvári hívek fogadták. Ungvár, Munkács, majd Nagyszőlős után Nevetlenfalunál lépte át újra a határt, hogy továbbinduljon Szatmárnémeti felé.