Szabadság és engedelmesség

Egyszer megkérdezték tőlem: ferences koromban nem éreztem-e valaha úgy, hogy a szerzetesi engedelmesség az elöljáró felé akadályozza a személyiségem kibontakozását.

Elgondolkoztam a válaszon. Nem éreztem ilyet – miért?

Talán azért nem volt számomra olyan nehéz az engedelmesség, mert bibliaolvasás közben, mondhatni, beleszerettem az evangélium Jézusába. Így könnyebben tudtam engedni az elöljáróm akaratának, mert úgy tudtam meggyőzni makacs és önző énemet, hogy ez az Úristen akarata, vagy hogy az Úristen, az Úr Jézus kedvéért engedek most neki. Néha igyekeztem meggyőzni az elöljárót az igazamról, de ha nem ment, akkor engedtem.

Később rájöttem, hogy az engedelmesség egész problematikája a szeretet titkában oldódik meg. Ha valakit szeretsz, akkor könnyen engedsz neki. Sőt, minél jobban szereted, annál inkább keresed az óhaját. Nemcsak parancsát: még a vágyait is szeretnéd teljesíteni. A Házas Hétvége lelkigyakorlatokon értettem meg, hogy ugyanaz a szeretet dolgozik a jó házasságokban, családokban, mint a cölebsz (Istennek osztatlanul odaszentelt) emberekben, illetve közösségekben. Amint a szeretet elkezd működni, az ember máris megtapasztalja, hogy feszültségbe kerül a Másik és az Én. Amint szembekerül a szeretett személy óhaja a te akaratoddal, máris egy fontos döntés előtt állsz: „Melyiket teljesítsem?” Ha a másikat nem szereted eléggé és önzetlenül, a saját óhaj, elképzelés érvényesül – rögtön kezdődik a vita, veszekedés, az egymástól való eltávolodás, elhidegülés.

Tehát ha a szerzetes (ill. a cölebsz pap) az Úr Jézust választotta, akkor neki az Ő akaratát kell mindenek felett keresnie. Ő viszont embereken keresztül közvetíti akaratát, és így az engedelmesség is először embereken keresztül történik Isten felé. A házasságban élők is elsősorban a házastársuk kéréseiből hallhatják meg Isten akaratát (kivéve a bűnt). Így – bármilyen legyen is az életállapotunk – embereken keresztül tanulunk meg az Istennek szót fogadni és engedni a magunk vélt igazából, elképzeléseiből. Aki egy embernek nem tud engedni, az ilyen az Istenre sem fog hallgatni, hiszen nem tudja a maga akaratát megtagadni.

Jézus azt mondta: „Aki meg akarja menteni életét – elveszíti azt” (Mk 8,35). Ebből az is következik, hogy aki meg akarja tartani szabadságát a maga számára, elveszíti azt: a belső, mély, igazi szabadságot sohasem tapasztalja meg. Csak saját akaratunkról lemondva lehetünk igazán függetlenek attól a köteléktől, amely legszorosabban kötöz meg: önző önmagunktól, vagyis a bűneinktől.

Ne féljetek odaadni Krisztusnak a testi ember szabadságát – Ő a Szentlélek által megadja Nektek az igazi boldogságot, békességet és a lelki szabadságot, annál nagyobb mértékben, minél inkább megvalósul önmagatok odaadása. Minden helyet a szívünkben, amit ragaszkodásainktól megtisztítva kiürítünk neki, Ő fog betölteni. Nem elvenni akarja a mi életünket – hiszen azért jött, hogy „életünk legyen, és bőséggel legyen” (Jn 10,10). A szentek példáján láthatjuk, milyen boldogok voltak és mekkora lelki szabadságban éltek, amikor mindent átadtak Krisztusnak.

Amikor szerelmes valaki, mindent oda szeretne adni annak a másiknak. Aki egyre jobban „beleszeret” Istenbe – legyen az pap vagy szerzetes, házas vagy egyedülálló -, annak egyre kevésbé esik nehezére engedelmeskedni Neki. Örömét leli szerető Ura akaratában.

Kérjük nagyon a Szentlelket, aki az apostolokat képessé tette egész életük odaadására: tegyen minket is olyan bátrakká, hogy merjük egészen Jézusnak adni az életünket! Így lesz az életünk igazán szép, értékes és szabad.

Majnek Antal
Püspök