Kárpátalján élő németek rövid története

115

A németek megtelepülése a mai Kárpátalja területén még a tatárjárás előtt elkezdődött.
1. A legismertebb településük az egykori Beregszász, amelyet valószínűleg az Árpád-házi Géza és Béla testvére, Lampert alapított. A város eredeti alapítása későbbre datálódik, de a szászok beköltözése II. Géza korához köthető 1141 táján.
2. A Váradi Regestrum (közigazgatási iratok összessége) már a XIII. sz. elején tud az ugocsai flamandokról. Központi helyük Batár volt. A tatárjárást is túlélték, és valószínűleg ők népesítették be az egészében vagy részben lakatlanná vált Nagyszőlőst, Feketeardót, Szászfalut és talán Királyházát.2
3. A harmadik nagyobb település, ahol még a tatárjárás előtt éltek németek, pontosabban szász-németek, Visk. Mindig is fontos település volt a máramarosi medencében. Őrhely és koronaváros. A szász származás még az 1500-as években is élénken élt a helyi lakosok tudatában. Ebből az következik, hogy a viski szászok is túlélték a tatárdúlást. Később az első reformátusok Nagyszebenből (Erdély szász települése) érkeztek Viskre.3
A tatárjárást követően Beregszász teljesen elpusztult, így IV. Béla hívta újra a németséget Beregszászra és Munkácsra. A munkácsi németek királyi jogállásáról nagyon sok tanulmányt írtak. Összefoglalóan azt mondhatjuk el, hogy életmódban, gazdasági tevékenységekben és kultúrában a Hanza-városok rangjára emelkedett.4
A németek természetes beolvadása az itt élők közé a XVI. sz-tól gyorsul fel, amikor Kárpátalja a „hadak országútjává” alakul. A lakosság fizikai megsemmisülésére, illetve elmenekülésére utal az, hogy az egykori szabadságjogokat ezek a települések fokozatosan elvesztették, mezővárosi vagy jobbágyi sorba süllyedtek.
A németség életébe a XVIII. sz. hozott gyökeres változást.
Ha a kort vizsgáljuk, akkor látnunk kell, hogy Kárpátalja területét különösen 1657 és 1720 között igen nagy emberveszteség érte. Ebben az időben volt:
a) a II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjáratával kapcsolatos lengyel betörés.
b) a labanc-kuruc rablás.
c) az utolsó tatárjárás 1717-ben.
d) a másfél évtizedig pusztító pestisjárvány (1720).
Az elnéptelenedett falvak egy része újra betelepült. Igen erős volt már az előző évszázadokban is a szervezetten telepített ruszinság térhódítása. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc leverése után a vidék uradalma – a Bercsényi, a Rákóczi és a huszti várbirtok – osztrák kincstári kezelésbe került.
Ezek közül a munkácsi-szentmiklósi uradalmat (Rákóczi birtok) 1726-ban a kuruc háborúban nyújtott kölcsönök fejében gróf Schönborn Lothár Ferenc mainzi érsek, választófejedelem nyerte el.
Két evvel a püspök halála után rokonai igényelték és kapták meg örökös jogon.
Az uradalom igen céltudatos — az ipart és a bányászatot is fejlesztő – gazdálkodása miatt nem nélkülözhette a hozzáértő szakmunkásokat. Német telepeket-kolóniákat-falvakat létesítettek.
„A németeket Schönborn Egon Ervin 1764-ben telepítette be Felső-és Alsó-Schönborn, Dávidháza, Beregleányfalva, Kucsova, Berezinka és Klucsárka falvakba. A csehek e század elején Schönborn Ferenc Fülöp gróf alatt telepedtek meg Zsófiafalván.”
Ugyancsak ez utóbbi időpontra datálható Frigyesfalva megalakulása, lakosai németek, tótok, katolikusok és evangélikusok.
Lehoczky Tivadar pontos adatokkal feldolgozta az uradalom levéltárát, és a következőkre jutott: Pósaházát 1750-ben, Alsó-Schönbornt 1732-ben, Felső-Schöbornt 1730-ban, Leányfalvát, Berezinkát, Bárdházát 1750-ben, Kustánfalvát, Kucsovát 1748-ban, Zsófiafalvát 1804-ben alapították.
Ezek közül az 1750-es alapítású Pósa-háza már másodlagos telep, amit a Felső-Schönbornról átköltözött 8 frank család hozott létre (több hasonló közösségről tudunk még).
Kárpátalja leginkább megőrzött német települése Alsó-Schönborn, mai nevén Munkácsújfalu – Nove Szelő.
A legkésőbbi Munkács vidéki telepesfalu Frigyesfalva. 1807-ben jöttek ide a szepességi vasmunkások. Lehoczky Tivadar a következőket írta róluk:
„Mindezen fönnebb elősorolt németek, kik számra összesen 3500-ra tehetők, nemzetiségöket, szokásaikat és római katholikus vallásukat mindeddig megtarták, annál inkább, mert alig van eset, hogy e németek más szomszédos nemzetbélivel, akár magyarral, akár ruténnel házassági viszonyba léptek volna, ily lépéstől a szorgalmas, vallásos, takarékos és erkölcsös németek szerfelett idegenkedvén.”… „A német, vagy mint itt általában nevezik, sváb faluk, már külsőleg is előnyösen kiválnak a többi helységektől. Az utczák rendesek, a házak, melyek többnyire kőből vagy vályogból építvén és zsindellyel, helyen-kint cseréppel is fedvék, szépen fehérre meszelvék. Az utczára nyiló két ablak, valamint az udvar felőliek is, kékre mázolt, vagy tarka virágokkal kifestett fatáblákkal ellátva.”… „Az itteni németek házas élete rendes boldog, megelégedett szokott lenni, válóperek a ritkaságok közé tartoznak. A gyermektől nem irtóznak, mint az alföldön lakó némely telpitvényesek, s azokat otthon jól növelik. Most, hogy a kormány a népiskolákra oly kiváló gondot fordít, a falubeliek is oktattatnak az írás és olvasásra s a magyar nyelvet is a német mellett szíves örömest megtanulják. A fiúk egyszerű földmivesekké válnak s ha a családban többen levén, ott csak nehezen élhetnének meg, úgy egyik-másik fiú a városba, Munkácsra küldetik, hol kézi iparra képesittetik.”
Munkács mellett van még egymáshoz igen közel élő német közösség. Az egyik
Váralja, az egykori Rákóczi-féle vadaskert helyén, ahol leszerelt német és horvát katonák építettek maguknak otthont. Sokatmondó az eredeti neve: Kroaten-dorf. Mikor a vár börtönné alakult át, a visszavonuló vár- és börtönőrök szintén szívesen telepedtek le itt. Hasonló eredetű Várpalánka is. Itt az egykori huszárvár katonai barakkjaiban éltek a leszerelt harcosok. Mára mind a két község Munkács szerves része.
Magában Munkácson is jelentős számú német család lakott, de ezek már nem szervezett közösségben, hanem az uradalom, a kamara tisztviselői, alkalmazottai voltak, ill. kereskedőkként, mesteremberekként éltek itt. Hasonlóan nem volt egységes közösségük a németeknek Ungváron, Beregszászon, Tiszaújlakon, Nagyszőlősön, Visken, Técsőn, Husz-ton, Rahón, Máramaroson.
Ellenben a Felső-Tiszavidéken találkozunk egy-két kisebb, szervezett településsel is. A kincstári fakitermelés megszervezése során a XVIII.sz. 60-as – 80-as évei között osztrák németek telepedtek Királymezőre, Uszty- Csornára, Német-Mokrára, Orosz-Mokrára, Rahó-Zipzerájra és részben Dombóra. Ez a német népcsoport igen kicsiny, és azt, hogy fennmaradt, az elzártságuknak köszönhetik. A németség életében a súlyos törést 1944. szeptember 27-e hozta el, mikor először lép Kárpátalja területére a Vörös Hadsereg. Már november 13-án az Ukrán Front vezérkara parancsot adott ki, hogy az itt élő német és magyar nemzetiségű 18 és 50 év közötti férfiaknak (sok esetben nőknek is) három napon belül jelentkezniük kell a legközelebbi szovjet katonai parancsnokságon. Fasisztaként, „ugyanúgy mint az ellenség katonáit”, letartóztatták, majd NKVD-konvojok kíséretében fogolytáborokba szállították őket. A németek közül 2-3 ezret vittek el, és kétharmaduk ott maradt. Templomaikat, házaikat több helyen

elvették, bezárták vagy lerombolták (pl. Szinyák, Berezinka, Munkács-váralja) a „fasisztáknak nem jár semmi” alapon – pedig mindig békésen éltek, és semmi közük nem volt a nácizmushoz.
A Szovjetunió felbomlása után Németországból jött lelkipásztorok szolgálnak közöttük. Szomorúan tapasztalják azt a nagyfokú kivándorlást, amely most közöttük végbemegy. A nagy nincstelenség, az anyagi bizonytalanság, a kilátástalan munkanélküliség miatt a középkorosztály és az ifjúság az „Őshazájában” próbál jobb egzisztenciát teremteni családjának. Az atyák, mint jó pásztorok, odaállnak az itt maradottak mellé, hogy ne a mulandó, hanem a reményteljes jövőbe vezessék őket.

A felhasznált és közölt történelmi tanulmányok alapján összeállította: fr. Imre.