Komolytalan dolgaink

89

Sok komoly dolgot írtam már gyereknevelésről, családról. Még a végén azt hiheti valaki, hogy mi mindent jól csinálunk, és bizonyára a mi négy leányzónk a legjólneveltebb a földkerekségen. Vagy akár kisebbségi érzése is támadhat annak, aki hűségesen elolvassa az összes hos.szadalmas fejtegetésemet. Azt gondoltam ezért, hogy ezúttal felidézek néhány pillanatot az életünk kevésbé komoly és kevésbé sikeres oldaláról – hadd nevessenek most a kedves olvasók rajtunk!

Templomban

A templom remek lehetőség, hogy a megnevelni igyekezett gyerekek szégyenbe hozzák egyszerre több gyerek után szaladgáló szüleiket. Talán nem vagyunk egyedül abban, hogy amikor egy végigbirkózott szentmise végén elhangzik: „A szentmise véget ért”, a lehető legőszintébben sóhajtunk fel: „Istennek legyen hála!” De olyan gyereke már biztos nem mindenkinek van, aki a perselyezéskor nem hogy bedobná a kezébe nyomott pénzt, hanem a ministráns után futva még megpróbálja kihalászni a perselyből az aznapi bevételt. Valószínűleg az olyan gyerek sem gyakori, aki a keresztúton annál a stációnál, ahol Cirenei Simon segít Jézusnak, hangosan sírva fakad, hogy szegény Jézustól elveszik a keresztjét.

Vagy aki így kiált fel a bibliai rész felolvasása végén: „Itt a vége, fuss el véle!” De olyan gyerekünk is volt, aki rászólt a házszentelőn a szenteltvizet hintő papra: „Ne túl sokat szórjál, mert elázik a szép festés!”

Következetesség és kommunikáció Talán kétéves lehetett egyik kislányunk, mikor bejött a konyhába.
– Anya, kérek kakaót!
Megcsináltam, elé tettem. Mire ő, felháborodva:
– Nem kérek kakaót!
– Hát akkor mit kérsz?
– Kakaót!
De úgy tűnik, nem csak ők következetlenek.
Hogy a mamájuk is tud az lenni, azzal épp a napokban szembesített negyedik számú, korán beszélni kezdő leányunk, akit épp az anyatejről akarnék leszoktatni. Amikor este megint követelte, kezdtem szépen magyarázni, hogy ő már nagylány, a nagylányoknak pedig nem kell már tejecske, mert már tudnak kenyeret, levest, meg palacsintát enni – de elég hamar félbeszakított: „Anya, mondjad máj: naaa, jóóó, gyeje, kapsz egy kis tejecskét!”

Osztozni tudni kell

Harmadik lányunk volt három éves, amikor egy alkalommal megkértük, hogy osszon szét egy doboz csokit. Erre elkezdte sorolni: „Nagymama nem kéj.

Nagyapa: nincs foga.” A derültséget látva még hozzátette: „Tényleg kicsit nincs foga!”, aztán sürgősen becsukta a dobozt: „Ez a teteje, ezt kell játenni.” A másik kettőnek sem volt egyszerű megtanulni osztozni.
– Réka, adj egy rágót!
– Nem adok!
– Irigy vagy!
– Én nem vagyok irigy, én csak azt akarom mondani: „Hát, ilyen az élet!”

Engedelmesség

Kislányunk fél órája öltözködik. Már mérges vagyok, el kellett volna indulni. – Réka, siess már!
Mire ő ártatlan képpel:
– Hát nem tudok, hát mondtam neked, hogy úgy fogok igyekezni, mint a csigabiga! Az óvodába indulás sem mindig kön.- nyű!
– Anya, ha elküldesz az óvodába, azt fogom mondani minden óvónéninek, hogy „utánozó maaaajom!”
Egyikük elvette a tollamat és elhagyta a kupakját. Szóltam, hogy keresse meg. – Most nem lehet, mert nagyon kell firkálnom!
Egy alkalommal láttam, hogy hároméves gyermekünk az új telefon gombjait nyomogatja, amiről pedig többször tisztáztuk, hogy nem szabad. Erre beletettem őt a rácsoságyába „gondolkodni”. Három perc múlva:
– Aaanyaaa! Gondolkodtam!
– Igen? És mire jutottál?
– Hát, arra jutottam, hogy nem lehetek mindig jó!

Istenkép

„Úgy látszik, Kingát meg Esztert az Isten altatja el. Én meg magamtól.” A karácsonyra kapott kesztyűt próbáljuk fel, közben mondom:
– Na, kíváncsi vagyok, jó lesz-e rád.
– Hát persze! Az Isten tudja, mekkora kell rám!
Esti ima, a Képes Bibliát nézegetjük. Akkoriban négyéves lányunk egyszer csak megszólal:
– Biztos, hogy az Úr örül, hogy ő is benne van egy ilyen imakönyvben! Egy meghalt rokonért pedig így imádkozik: „És mondd meg, Úr Jézus, a Piri mamának, hogy üdvözlöm!”

Békeszerető testvérek

A hatéves meg a négyéves vitatkoznak valamin.
– Azért az enyém egy kicsit jobb! – Na jó, a tiéd egy kicsit jobb, az enyém meg nagyon jobb! De megy a versengés máskor is: „Én vagyok a jobb, te meg csak egy bal vagy!”
Próbáljuk arra tanítani a gyerekeket, hogy beismerjék a hibáikat. Mérsékelt sikerrel:
„Eszter már megint bent van. Fájlalja azt a buta lábát, amire véletlenül ráléptem.”

Mennyország

A halálról kérdezgetnek, beszélgetünk arról, hogy a mennyország milyen szép lesz. Bele is nyugodnak, de azért a végén egyikük megkérdezi:
– Anya, majd elkapsz egy kötelet, és kihúzol engem a mennyországból, jó?
A halál kérdése sokat izgatja a gyerekeket 4-5 évesen.
„Ha meghalunk, csak csont marad belőlünk? Nem igazságos, hogy csak Jézus marad úgy!”
De azért van egy kis remény: „Az égből ugye nagyon jó a kilátás?”
Mibennünk is él a remény, hogy ha sok mindent elrontunk is a gyerekeinkkel, a Kegyelem kiegyenesíti a mi görbe útjainkat, és ha majd meghalunk, az égből „szép kilátásban” gyönyörködhetünk majd. Addig is, örüljünk és nevessünk rajtuk, és ha tudunk, magunkon is!

Popovicsné Palojtay Márta