Legyen “szabad” a gyerek?

86

Gyermekeink szabadsága

Mint tudjuk, szülőnek lenni nem könnyű. Az egyik legnehezebb dolog annak eldöntése, mit engedjünk meg a gyereknek és mit ne. Miben legyen az övé a döntés, és miben ragaszkodjunk mi az irányításhoz. A minták a totális szülői kontrolltól a gyerek teljes szabadon engedéséig széles skálán változnak. A két szélsőség között sem könnyű megtalálni a helyes arányt. Próbáljuk meg áttekinteni, mikor érdemes bevetni a szülői tekintélyt és mikor nem!

   NE, NE, NE!!!

Egy felmérés szerint a 3 év alatti gyerekekkel történő kommunikáció 70 %-a a “nem szabad, ne csináld, tedd le, ne menj oda, ne nyúlj hozzá” jellegű mondatokban merül ki. Vannak olyan családok, ahol később is uralkodó marad a negatív jellegű közlés. “Mit csinálsz már megint? Most miért hozod ezt ide? Miért nem a játékaiddal játszol?” A gyereket ért kritika megsokszorozódhat, ha a szülőkön kívül más felnőtt is együtt él a családdal. Nekik fontos lenne odafigyelni arra, hogy – amennyiben nem személyesen érintettek és a szülők egyike jelen van – hagyják meg a szülőnek a “rászólást”. Abban a gyerekben, akit folytonosan negatív megjegyzések érnek, nem alakul ki a szükséges önbizalom. “Valami baj van velem. Semmisem jó, amit csinálok.”

Sokszor tiltunk meg feleslegesen dolgokat. Ennek egy része a mi kényelemszeretetünkből fakad (játsszon a szobában, ne zavarjon). A gyerekek nem kizárólag a játékaikkal játszanak, és ez nem rosszaság, hanem kreativitásuk jele. Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindig mindent el kell tűrnünk. Az például önmagában nem rossz, ha a gyerek a konyhaszékeket összetolva vonatosat játszik – de azzal sincs semmi gond, ha megmondom neki: “Ne haragudj, nagyon fáradt vagyok és bosszant ez a zaj. Kérlek, menj most máshová játszani!”

A felesleges tilalmak másik részének alapja a – sokszor túlzott – aggodalom. “Jaj, megfázik, elesik, megüti magát!” A nagy igyekezetben, hogy megóvjuk gyermekünk épségét, sajnos, sokszor “megóvjuk” őt a jó tanulási lehetőségektől. Nézzünk egy példát! Hideg van és a Jóska gyerek nem akar kabátot venni. Ha ezt anyja megengedi, azaz rábízza a döntést, fázni fog, és megtanulja, hogy bizony, ilyenkor kabátot kell húzni. Ezzel jó eséllyel egy életre megspóroltuk magunknak a kabát körüli küzdelmeket. Ha azonban a mama ráerőszakolja Jóskára a kabátot, tényleg nem fog fázni, de – amellett, hogy ellenérzés támad a gyerekben, amiért mindig kicsinek nézik – még negyven éves korában is mondogathatja neki, hogy kisfiam, a kabát…

Ha megengedjük a rossz döntést a nem nagy horderejű dolgokban, ezzel lehet, hogy gyermekünket kár éri, de az ebből fakadó tanulás ennél jóval nagyobb hasznot hoz. Lehet például, hogy Jóska megfázik, de ez nem akkora baj, mint ha nem tanul meg saját döntéseket hozni.

  A KÖVETKEZMÉNY A LEGJOBB TANÍTÓ

Nyilvánvaló, hogy egyes dolgokat kerek-perec tiltani kell. (Pl. nem szaladunk ki az autó elé.) Az alapszabályok erőteljes elsajátításán túl azonban célszerűbb, ha meghagyjuk a következményeknek a tanítást. Százszor hatékonyabb, ha a gyerek megtapasztalja: “ha így teszek, ez történik”, mintha a szülő mondja el újra és újra: “Ha így tennél, ez történne.” Ha mindentől meg akarjuk óvni a gyerekünket és mindenben mi döntünk helyette – úgymond, az “ő érdekében” -, akkor sajnos elérjük, hogy önállótlan, döntésképtelen felnőtté váljon, aki még mindig a mamától várja a megoldást. Most még megóvhatjuk attól, hogy elessen, bepakolhatjuk helyette a táskáját, rendbe rakhatjuk a szobáját – de mi lesz a katonaságban, a munkahelyén, az új családjában?! Ha nem sajátította el az önállóságot, ha nem hagytuk, hogy maga viselje a felelősséget a dolgaiért, ennek súlyos következményei lesznek.

Mindez nem jelenti a szülői tekintély feladását. Ha valamilyen szabályt felállítottunk, azt következetesen tartassuk is be! A szabályok szándékos megszegéséért felelősségre vonás, büntetés jár. (Ahogyan a felnőtt életben is.) A gyerek életkorának megfelelően egyre több területen át lehet engedni neki a döntést – de azt is világossá kell tenni számára, hogy ettől kezdve ezen a területen a felelősség is az övé. Egy családban például a szülők a nagyobb gyerekekkel mindig megbeszélték, hányra akarnak hazajönni a barátaiktól, de ezt az időpontot következetesen számon kérték. Így a gyerekek azt tapasztalták, hogy a szüleik tiszteletben tartják az Œ személyiségüket, nem tekintik “kis butának” őket, viszont ők is felelősséggel tartoznak szüleiknek. Ugyanakkor sok dolgot megtanultak, pl. úgy kell megtervezni a napot, hogy maradjon idő a leckére; mennyi ideig tart a hazaút stb.

Vannak dolgok, amiket – ha jobban belegondolunk – nincs értelme megtiltani vagy erőltetni. Adott esetben engedhetünk például abban, milyen ruhát vegyen fel a gyerek. Kisebbeknél folyamodhatunk némi rafinériához: már eleve olyan eldöntendő kérdést “tálalunk fel” nekik, ami mindkét esetben belül marad a mi szándékainkon. Ha például nem akarunk vitába bonyolódni hároméves gyerekünkkel arról, hogy kell-e sapkát húzni, a kérdést így is feltehetjük: “Melyik sapkát akarod felhúzni?” (Sajnos, az öntudatosabbak nem mindig hagyják magukat ilyen trükkökkel megvenni. “Egyiket sem! Nem kell sapka!”)

    EGY KÉNYES KÉRDÉS

Külön említést érdemel egy kényes kérdés: a gyerekek szexuális jellegű játékai. Amikor a szülő ilyet vesz észre, gyakran pánikba esik és túlreagálja a dolgot, esetleg valótlan rémisztgetéssel vagy súlyos büntetéssel próbálja eltántorítani a delikvenst. Ez viszont azt az érzést kelti a gyerekben, hogy az a testrésze rossz, valami baj van vele – ami később komoly pszichés problémákhoz vezethet. A pszichológusok szerint vagy csak óvatosan, vagy egyáltalán nem kell reagálni ilyenkor; bizonyos jelenségek átmenetiek, többnyire maguktól elmúlnak egészséges családi környezetben.

A neveléssel az a célunk, hogy egy gondolkodásában is felnőtt, cselekvés- és döntésképes, felelősségteljes embert eresszünk ki a szárnyaink alól. Olyan embert, aki képes megkülönböztetni a rosszat a jótól, szabad a tömegmédia és mások véleményétől, szabad önmagától és szabad valamire – arra, hogy odaadja az életét másoknak. Erre bízta ránk őket az Isten. Engedjük meg nekik, hogy felnőjenek az igazi szabadságra!

Végül – Istennek hála, hagyhatunk “valamit” a Szentlélekre is. A mi bizonytalanságaink, hibáink és bűneink közepette az Ő irányítása az, amire mi is, a gyerekeink is biztosan támaszkodhatnak. Ha már korán megtanulnak Rá figyelni, úgy – remélhetőleg – akkor is fognak hallgatni Rá, amikor a szüleikre már nem biztos.

Popovicsné Palojtay Márta