Az indokolatlan haragról

A harag kifejezésének káros formái

A harag érzésének kifejezésére két, egyformán pusztító reagálás létezik: a dühkitörés és az elfojtás.

Sokan azt gondolják, hogy a dühkitörés ártalmasabb, mint az elfojtás, pedig az igazság az, hogy a befelé történő robbanás éppolyan ártalmas, és a következményei sem kevésbé károsak, mint a kirobbanó harag esetében.

A korábbi cikkekben a harag pozitív kifejezési formáit tárgyaltuk, de – legyünk őszinték – sokan nem tanulták meg a haragot pozitív módon kezelni, és a reakciójuk általában csak tovább ront a helyzeten. Így a harag puszta érzéseit is bűnös dolgoknak tekintik.

A tévé képernyőjén nap mint nap tanúi lehetünk gyerekek, kamaszok, felnőttek haragos viselkedésének. Úgy tűnik, egyre több fiatal követ el erőszakos cselekedeteket. A kultúránkban egyre nagyobb tért hódító erőszak kétségtelenül több tényező következménye, de az egyik minden bizonnyal a helytelenül kezelt harag. Most nézzük, hogyan ismerhetjük fel a haragra adott negatív reakciókat!

1. A KIFELÉ ROBBANÓ HARAG

Sokak számára a dühkitörés a harag kifejezésének egyetlen módja, mely szóbeli durvaság vagy fizikai bántalmazás formájában jelentkezik. Az ilyen viselkedésforma hosszú évek során alakul ki, és rendszerint nem változik meg addig, amíg egy fontos kapcsolat elvesztésének kilátása rá nem kényszeríti az embert, hogy segítséghez forduljon.

Pusztán az idő múlása nem oldja meg a problémát, megfelelő segítséggel azonban a káros viselkedésforma megváltoztatható. A családtagoknak és a barátoknak meg kell tanulniuk, hogy a dühöngő személyt bármikor felelősségre vonhatják a magatartásáért.

Az indulatos dühkitörés sohasem helyénvaló. Nemcsak annak árt, akire irányul, hanem rombolja a dühöngő személy önbecsülését is, aki gyakran olyasmit mond és tesz, amit később megbán. A szabadjára eresztett harag tönkreteszi a kapcsolatokat. Aki nem tud uralkodni haragos indulatain, az elveszíti a körülötte élők megbecsülését, akik végül már a közelében sem szeretnek lenni. Évekkel ezelőtt bizonyos pszichológiai körökben voltak olyan vélekedések, mely szerint a harag agresszív módon történő kifejezése pozitív lehet, ha az agresszió nem személy ellen irányul. Ennek megfelelően arra biztatták az embereket, hogy ha méregbe gurulnak, üssenek bele egy párnába, durrantsanak ki egy zacskót, verjenek meg egy játék babát vagy töltsék ki a dühüket a focilabdán. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban arra utalnak, hogy a harag agresszív kiélésének ez a formája nem csökkenti, hanem éppen növeli a további dühkitörések valószínűségét. A dühkitörés – akár szóban, akár tettlegesen nyilvánul meg – sohasem megfelelő módja a harag kezelésének.

2. AZ ELFOJTOTT HARAG

A harag elfojtása valójában a dühkitöréshez hasonló robbanással jár, de az indulatok ilyenkor befelé robbannak. Sok keresztény, aki elítéli a harag indulatos kifejezési módjait, nem számol azzal a ténnyel, hogy a harag elfojtása hosszú távon ugyanolyan ártalmas. Míg a dühkitörés heves indulati megnyilvánulásokkal jár és könnyen erőszakosságig fajul, az elfojtott harag csendesen és észrevétlenül csap át neheztelésbe, keserűségbe és végül gyűlöletbe. Az elfojtott harag három fő jellegzetessége: a tagadás, a visszahúzódás és a tépelődés. Lássuk, mit jelentenek ezek a jellemzők, és a segítségükkel ismerjük fel minél több elfojtott haragunkat! Megfigyelhetjük azt is, hogy aki elfojtja haragját, az többnyire tagadja is, hogy Œ mérges lenne. Erre különösen hajlamosak azok, akik a haragot bűnnek tartják. Gyakran mondanak ilyen kijelentéseket: „Nem haragszom, csak rossz kedvem van.” – Mitől?

„Nincs bennem harag, csak ideges vagyok.” – Mitől?

„Nem vagyok mérges, csak csalódást okoztak nekem.” „Nem haragszom, csak bosszant, hogy megbántottak.” – Mivel?

Valójában azonban mindegyik esetben a harag érzése húzódik a háttérben.

A harag tagadása nem csökkenti annak pusztító erejét. Az elfojtott harag – akár akaratlanul, akár szándékosan nem vesznek róla tudomást – káros hatással van mind a testre, mind a lélekre. A tagadás nem minden esetben jellemző az elfojtott haragra, az azonban mindig megfigyelhető, hogy a haragját leplező személy központi viselkedési stratégiája a visszahúzódás. Talán elismeri, hogy haragszik, de mindenképpen igyekszik távolságot tartani a haragját kiváltó személytől vagy helyzettől. „Ha távol tudom tartani magamat ettől az embertől, vagy legalább nem kell vele beszélnem, amikor a közelében vagyok, akkor majd lassan elmúlik a haragom” – áltatja magát a haragvó ember. Ha a másik, aki megbántotta őt, megszólítja: „Valami baj van?”, akkor így felel: „Nem. Miért kérdezed?” Ha a másik nem adja föl és tovább kérdez, mondván: „Olyan hallgatag vagy mostanában. Nem is kérdezed meg, hogy telt a napom, és te sem mesélsz semmit” – akkor azt feleli: „Fáradt vagyok. Nehéz napom volt” – és kimegy a szobából, vagy továbbmegy.

A hallgatag, visszahúzódó magatartás elhúzódhat napokig, hónapokig vagy akár évekig, de minél tovább tart, annál biztosabb, hogy neheztelés és keserűség lesz belőle. Az elfojtott harag gyakran olyan módon fejeződik ki, amit a pszichológusok passzív-agresszív magatartásnak neveznek. Ez például úgy nyilvánul meg, hogy a kamasz, aki haragszik szüleire, lehet, hogy látszólag passzív, és próbál úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne, a harag azonban utat tör magának, és helytelen viselkedés formájában fejeződik ki, többek között úgy, hogy rendszeresen nem veszi figyelembe a szülők kéréseit. De ugyanilyen passzív magatartás a házasságokban is előfordul a férj vagy a feleség részéről egyaránt.

Az elfojtott indulatok másik gyakori következménye, amikor az ember eltereli a haragját, vagyis nem az azt ki váltó személyre vagy helyzetre irányítja, hanem valaki vagy valami másra. Jól ismerjük annak az embernek az esetét, aki haragszik a főnökére, de nem mer vele szembeszállni; amikor hazamegy, kiabál a feleségével, durva a gyerekeivel, gorombáskodik, mindenbe beleköt és végül belerúg a macskába. Az ilyen, célt tévesztett harag elmélyíti a problémát, amely továbbra is ott lappang megoldatlanul. A harag elfojtása és letagadása végül testi és lelki stresszhez vezet. Egyre több kutatási eredmény bizonyítja, hogy közvetlen összefüggés van az elfojtott harag és a magas vérnyomás, a vastagbélgyulladás, a migrénszerű fejfájás és az egyes szívbetegségek között. Ám ennél is ártalmasabb hatása van a lelki és érzelmi egészségre nézve, hiszen a magunkba fojtott harag nehezteléshez, keserűséghez és gyakran gyűlölethez vezet. Az elfojtott harag harmadik jellemzője a haragot kiváltó eseményeken való rágódás, tépelődés, amiről a folytatásban lesz szó, csakúgy, mint arról: hogyan helyettesíthetjük a kifelé és a befelé robbanó haragot egészségesebb viselkedési formákkal.

Babály András