Mese – A hármas szűrő

117

Az ókori Görögországban nagy becsben tartották Szókratészt tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta: – Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?

– Várj egy pillanatot! – válaszolt Szókratész. – Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél három kérdésre. Ezt hívják hármas szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz, igaz?

– Nem – válaszolta az ember. – Éppenséggel csak hallottam róla, és…

– Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem. Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?

– Nem, épp ellenkezőleg…

– Szóval – folytatta Szókratész – valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz.

– Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?

– Nem igazán.

– Nos – vonta le a következtetést Szókratész – ha valami olyat akarsz mondani nekem, ami se nem igaz, se nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

Pálma és Liliom 

Messze Portugáliában, egy magas szikla tetején állt Barkó lovag vára. Barkó lovagnak két leánya volt: Pálma és Liliom. Pálma, az apja kedvence olyan volt, akár a legbátrabb ifjú vitéz: szőrén ülte meg a lovat, vadászni járt, s úgy forgatta a kardot, hogy mesze földön híre járt. Szerette is Barkó lovag az idősebbik lányát, Pálmát, s egyre mondogatta, hogy csak hatalmas, gazdag királyhoz adja feleségül. Liliom, a lovag kisebbik lánya meg úgy élt a várban, akár egy Hamupipőke. Az apja is, a nénje is szüntelenül csúfolta, hogy gyönge a karja, fehér az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtól meg a hangos, vidám vadászatoktól. Liliomnak nem akadt egy barátja sem a várban, csak az állatok szerették. Ha sétálni ment, galamb röpült a feje fölött, mókus ugrándozott előtte, őzike lépdelt mellette, s a bokrokból félénk nyuszik vigyázták a lépteit.

Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnakvilágnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe eljöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse.

Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat.

Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence. Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erdőbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdei állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit megcsípett a komisz szarka.

Az erdő fái közül a leánykérőbe érkező ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más.

A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből.

– Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! – ujjongott Barkó lovag.

– Köszönöm felséges királyom, de én a kisebbik lányodat szeretném feleségül kérni.

A király először hallani sem akart a dologról, de mivel a vitéz oly gazdag volt, végül nekiadta a kiskirálylány kezét. Hatalmas lakodalmat csaptak, Pálma pedig még ma is csak vadászgat, lovagi csatákat vív, ha meg nem halt.

Forrás: internet