Mese – Rácegresi és Pácegresi

44

(folytatás az előző számból)

– Alighogy elment Rácegresi – folytatta Babó Titti -, jött ám egy másik furulyás.

– Jött – vette át a szót a király. – Ez is Rácpáceg-resen lakott. Úgy hívták, hogy Pácegresi. Ez is nekikezdett furulyázni. Na de még olyat! Olyan szörnyűségeset! Én is meg az alattvalóm is befogtuk a fülünket.

– Mert recsegett, nyitt és nyekegett a furulyája – mondta Babó Titti -, csúszott-mászott, kornyiká-zott. Zötyögtetett.

– Ahogy mondod – helyeselt a király. – Rögtön le is dobattam egy aranyat az alattvalómmal ennek a Pácegresinek, csak hagyja abba a vernyákolást.

– S aztán ez így volt mindennap?

– Így – bólintott a király. – Előbb jött Rácegresi, és kapott egy aranyat a játékáért, aztán jött Pácegresi, és ő is kapott egy aranyat, csak ne játsszon egy hangot se. – Mind a kettő ebből az egy aranyból tartotta el a családját Rácpácegresen.

– Öreg édesanyja és hét kis testvére volt Rácegresinek is meg Pácegresinek is. Na de mennyire különbözött ez a két család! Mert Rácegresi otthon is furulyázott, hát vidámak voltak; Pácegresi meg otthon se tudott furulyázni, hát folyvást veszekedtek.

– Csak úgy rengett a ház.

– Egyik helyen a méregtől, a másik helyen a jókedvtől.

– Pácegresi a végén még a furulyáját is eladta, és egy aranyrudat vett az árán. Furulya helyett aztán ezzel az aranyrúddal járt az ablakom alá, mintha bizonytöbbet érne az aranyrúd, mint egy szépen szóló fafurulya. Még lyuk se volt az aranyrúdon, olyan tömör volt, mint a kapanyél. De hát nem is kellett rá lyuk, mert Pácegresi nem tudott furulyázni.

– És így ment ez hosszú évekig.

– Talán százig is – bólintott Ajahtan Kutarbani -, aztán egy szép napon meghalt Rácegresi is meg Pácegresi is. Oda temettük őket az ablakom alá.

– S aztán egy-egy fa nőtt a sírjukon.

– Bizony. Rácegresién egy sudár magas, és gyümölcs helyett gyönyörűséges fafurulyák teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg furulyaforma aranyrudakat termett.

– Ha valaki egy fafurulyát akart leszakítani, fel kellett érte mászni a fára, mert Rácegresi fája magas volt, de aranyrudat lehetett a földön állva is szakítani, mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.

– Milyen jól tudod! – csodálkozott Ajahtan Kutarbani. – Majdnem jobban tudod, mint én.

– Azt akarod mondani, hogy ezzel vége a mesének?

– Dehogyis vége! Éppen most jön a java. Mert azok az emberek, akik el akartak jutni Csodaországba (és melyik ember nem akar?), mind ott mentek el az én fazsindelyes palotám előtt. Persze hogy megálltak a két furulyafánáI. Ámuldoztak-bámul-doztak. Aztán szakítottak maguknak valamelyikről. Vagy a Rácegresiéről, vagy a Pácegresiéről. – És indultak tovább, Csodaország felé.

– Igen ám, de a bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér.
– És mosolygott.
– Mind a hét fejével.
– Amíg megvolt mind a hét.
– Aztán csak eggyel.
– De eggyel is nagyon szépen tudott mosolyogni.
– Kiszivárványosodott tőle az ég.
– A nap belesápadt.
– És akkor mi történt?
– Azt mondta az utasnak a Hétfejű Tündér: „Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz egyet nekem.” Aki a Rácegresi fájáról szakított, annak megszólalt a furulyája. A Hétfejű Tündér rögtön be is engedte Csodaországba. De aki aranyrudat szakított, az aztán fújhatta. Meg se nyikkant.

– Vagyis azt se mondta, nyikk!
– Se azt, hogy tüű, se azt, hogy tií!
– A tuúról nem is beszélve!
– És ezekkel mi történt?
– Ezeket nem engedte be a Hétfejű Tündér Csodaországba. Mehettek vissza dolgukvégezetlen az aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind kaptak egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.

– Vajon kik lehetnek többen, fafurulyások vagy aranyrudasok? – kérdezte Babó Titti.

– Azt én nem tudhatom – válaszolt Ajahtan Kutarbani király -, de azt sejtem, hogy te melyik fáról szakítottál.

– Én bizony a Rácegresiéről – mondta Babó Titti, és előhúzott egy fafurulyát.

– Hát bizony én is – nevetett Ajahtan Kutarbani király, és előkapta a belső zsebéből a furulyát.

Mindjárt rá is zendítettek. Azt fújták, hogy:

Csodaország, jaj de messze, mégis itt van a szívünkbe.
Csodaország, jaj de messze,
mégis itt van a szívünkbe’.

Nagyon szépen szólt. Az öregembernek örömében egyszerre három araszt nőtt a szakálla. Babó Tittié meg hármat rövidült. Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.

Lázár Ervin