Michelangelo: Az ember teremtése

65

Kedves olvasó!
Részben a lelki töltekezést szeretnénk elősegíteni, részben a szellemi életünkben keletkezett hiányt kísérelnénk meg enyhíteni egy most induló új rovattal Az egyházi képzőművészet legszebb alkotásaiból válogatva a bibliai történetek ismételt szemléltetésével hitünk, szellemünk további gazdagodását, elmélyülését szeretnénk segíteni, érdekes – bár a teljesség igénye nélküli – tájékoztatást nyújtva a korról, amelyben az adott mű született, és a művészről, aki korának embereként láttatja velünk az akár ismert, akár a még ismeretlen szentírási eseményeket, szereplőket. Emellett a kereszténykultúrkör szimbólumait, az egyes alakok felismerésére szolgáló attribútumokat is itt szeretnénk tárgyalni. A középkor, a reneszánsz, a barokk embere gyermekkorától, a templomi prédikációkat hallgatva és a templomok falképeit, szobrait, üvegablakait nézegetve, észrevétlenül megtanulta értelmezni a látottakat. Ez a tudás azonban lassacskán feledésbe merült. A mi tudásunkban is vannak fehérfoltok, amelyeket az említett módon szeretnénk törölni. Hisszük, hogy a szépre és a jóra fogékony olvasóink örömmel fogadják induló rovatunkat.

Michelangelo Bounarotti 1474-ben született Caprese helységben Firenze mellett, azon sziklák közelében, ahol Szent Ferenc megkapta a stigmákat. A reneszánsz kort meghatározó három nagy művész egyike. Huszonhárom évvel volt fiatalabb Leonardo da Vincinél, és negyvenöt évvel élte túl. Az utókor mind a festészet, mind a szobrászat, mind az építészet terén kimagasló művésznek tartja mindmáig. Emellett verseket is írt. Harmincéves korában már a lángész Leonardóhoz hasonlították. Michelangelo azonban kora ifjúságától kezdve minden szempontból ellentéte volt Leonardónak: Leonardo szép volt – Michelangelo rút (rútságát még fokozta törött orra, egy sikereire féltékeny tanulótárs ökölcsapásának nyoma); Leonardo személyes varázsa mindenkit meghódított – Michelangelo komor volt, hirtelen haragú, inkább taszította, semmint vonzotta az embereket. Leonardót egyaránt érdekelte a művészet és a tudomány – Michelangelo számára csak a művészet létezett, s ezen belül, bár remekműveket alkotott az építészet és a festészet terén is, a szobrászat volt a szenvedélye, abban tudta legjobban kifejezni önmagát. Végezetül pedig Leonardót, bár firenzei születésű volt, semmi sem kötötte Firenzéhez – Michelangelo ellenben a csontja velejéig firenzei volt. Ha néha otthagyta Firenzét Róma kedvéért, csak azért tette, mert Rómában megvalósíthatta terveit.
A XVI század közepén ugyanis Róma lett a gondolat és a művészet központja, megelőzve a XV. században legyőzhetetlen Firenzét. Ró-
ma felvirágzása II. Gyula pápa érdeme, aki pompássá és hatalmassá akarta tenni az egyház fővárosát. Kiváló műértő volt. A pápa számos megrendelése között ott volt a Michelangelót váratlanul érő nagy feladat: a vatikáni palotában lévő Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának megfestése. Falait Ghirlandaio, Botticelli és más régebbi nagyok freskói díszítették, de a mennyezet még mesterére várt. Michelangelo vonakodott, hangoztatta, hogy ő nem festő, hanem szobrász. Meg volt győződve, hogy a hálátlan megbízást ellenségei fondorlatainak köszönheti, de mivel a pápa nem tágított, végül kénytelen-kelletlen kidolgozott egy szerény tervet. De aztán hirtelen mást gondolt, bezárkózott a kápolnába, nem is bocsátott be senkit, és munkához látott egyes-egyedül. Négy éven át, 1508-tól 1512-ig készült a 40 x 13 méteres boltozatfreskó. A pápa türelmetlenkedett, sürgette, úgy vélte, hogy túl lassan dolgozik. De Michelangelo II. Gyula kérdésére, hogy mikor lesz kész, mindössze ennyit dörmögött: „Amikorra be tudom fejezni, szentatyám.” És tovább festett. Korán reggel felkapaszkodott az állványzatra, és magasan a mennyezet alatt különféle fárasztó testtartásokban, néha éppen hanyatt fekve dolgozott. Nem kért segítséget, még a festéket is maga törte porrá. Végül, amikor beköszöntött a freskó leleplezésének napja, és a pápa egész udvarával a kápolnába vonult, a mű szépsége meghaladta legvakmerőbb álmaikat is. A pápa a 12 apostol alakját képzelte el. Michelangelo pedig a világ teremtésének isteni színjátékát, a bűnbeesés és bűnhődés tragédiáját, Noé történetét komponálta meg a freskón.
Egyetlen ihletője a Biblia volt, ezt azonban Michelangelo alaposan ismerte. Keze életet öntött a gigantikus méretű alakokba – Ádámba és Évába, a prófétákba és angyalokba, a föld és ég határtalan tereibe. A képmezők mellett a Megváltó eljövetelét megjósoló ószövetségi prófétákat és a pogány jósnőket /a szibillákat/, majd a Messiásra váró Izrael népének csodás megmeneküléseit ábrázolta. Joggal mondhatta Goethe, hogy aki nem látta ezeket a freskókat, nem tudja elképzelni, mit képes létrehozni egyetlen ember.
A művész megfestette a Teremtőt, amint parancsoló kézmozdulattal életre hívja a növényeket, állatokat, megteremti az égitesteket és – az embert. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az Atya képe, úgy, ahogy századok óta él, nem csak a művészek, de az egyszerű emberek lelkében is, akik Michelangelónak még a nevét se hallották – közvetve vagy közvetlenül az ő látomásaiból formálódott, abból, ahogyan ő a Sistina mennyezetén a világ teremtőjét megfestette. A legismertebb és legnagyszerűbb talán Ádám megteremtésének jelenete.
Sokan megfestették már előtte a földön fekvő Ádámot, akit Isten, kezének érintésével, életre támaszt, de a teremtés misztériumát ilyen egyszerűséggel és erővel éreztetni még senkinek sem sikerült. Nincs egyetlen vonás, ami a lényegről elterelné a figyelmet. Ádám a földön fekszik, az első emberhez illő szépségében, erejében. Isten most érkezik oda hozzá angyalaival, fenséges köntöse vitorlaként dagad mögötte, ahogy sebes röptével szeli a levegőeget. Keze páratlanul szép, kifejező mozdulatával valósítja meg az ember teremtését. Ádám lehajló kezébe s rajta keresztül testébe élet áramlik. Ujja nem is ér az Ádáméhoz, de az már felébred mély álmából, és teremtője arcába néz. A művészet egyik legnagyobb csodája, amit Michelangelo itt megvalósít: Isten ujjának érintése a festmény szerkezeti középpontja, de a mozdulat ereje és egyszerűsége a gondolatot, Isten mindenhatóságát is kifejezi. Az ábrázoláson, amint az általában a reneszánsz korban elterjedt, az Atya jelenik meg egyedüli Teremtőként – ellentétben a megelőző időszak Krisztus-ábrázolásával és a Biblia tanúságával. Michelangelo freskóján folyamatában látjuk a paradicsomban történteket. A bal mezőben a művész a bűn elkövetésében az emberpár közös felelőségét Ádám és Éva fa felé kinyújtott karjával érzékelteti. A fa jobb oldalán pedig ott a szégyenteljes kiűzetés jelenete. Illusztrációkon gyakran látjuk a gigantikus mű, a Genezis 9. jelenetének egy-egy részletét. Michelangelo kibonthatta csodával határos rajztudását, s ha a márványt egy időre elvették tőle, megmutatta, hogy az ecsettel is tud bánni. A mű befejezése után apjának mindössze annyit írt: „A kápolna kifestését befejeztem, a pápa nagyon meg van elégedve”. Büszkeség helyett fáradtan, szótlanul hagyta ott a börtönnek tartott festőállványt, hogy több mint húsz év múlva VII. Kelemen majd III. Pál pápák megrendelésére újra visszatérjen a kápolna oltárfalára szánt Utolsó ítélet megfestése végett.

R.M.