Miért mennek télen szabadságra a fák?

18

– Ébredj, te álomszuszék! – szólította édesanya. – Nézd csak! Tél lett egyetlen éjszaka alatt!

– Rreccs, rreccs – nyögött felhúzás közben a redőny.

Jóska kipislogott a kertbe. A virágágyak frissen megforgatott fekete halmai és a fűhegyek is, mindmind dértől csillogtak. A fák finom csipkesziluettként álltak a gyenge reggeli napfényben.

Nem sokkal később bekattant a kertkapu zárja Jóska és édesanyja mögött. Mentek a parkba, mint minden szombaton. Jóska ujjara hosszú tűjű zúzmarakristályok tapadtak, ha az utat szegélyező kerítések deszkájához ért. Lehelete felhőként gomolygott az arca előtt, ajka megdermedt a hidegtől.

Édesanya és Jóska megálltak és körülnéztek az öreg parkban, amelyre alig lehetett ráismerni aznap. A gesztenyefák ágain vastagon és bojtosán ült a zúzmara.

– Szőrmesapkájuk van – mondta álmélkodva Jóska.

Édesanya nevetett. Amikor megcsókolta Jóskát, az orra hegye nedves pontot hagyott a fiú arcán.

– A fák örülnek a télnek? – nézett körül tűnődve Jóska.

– Biztosan – felelte édesanya. – Egy fának rengeteg dolga van: tavasszal kibontja a rügyeit, amelyeket máris ott láthatsz rajta. Virágot hajt és gyümölcsöt fogan. Gyümölcseit lassan megérleli, hogy ősszel mi is szüretelhessünk, és az állatok, a madarak is. A tél az az időszak, amikor szabadságra mennek a fák.

Jóska csodálkozva nézett végig az ismerős fákon. Ilyesmikről még sosem gondolkozott.

– De ez még semmi ahhoz képest, mi mindent tud egy fa – magyarázta az édesanyja. – Tudod-e, hogy beszívja a rossz levegőt, és számtalan levelével megtisztítja azt? Éneikül már rég megfulladtunk volna.

Jóska egyre jobban csodálkozott.

– Igen – mondta a mamája, – ha hidegre fordul az idő, a fák már tudják, hogy most végre kipihenhetik magukat. A gyökerek kevesebb nedvességet küldenek fel az ágakba, ezért elszáradnak a levelek és lehullanak a földre. Ott elkorhadnak, és fokozatosan új föld lesz belőlük. Később abba is beleszövi gyökereit a fa, hogy felszívja belőle a maga tápanyagát.

– Miért kell lehullatniuk a fáknak azokat a szép leveleket? – kérdezte Jóska. – Szerintem nem tisztességes dolog, hogy egyszerűen kiéheztetik őket.

– Nem erről van szó – felelte édesanya. – Ezt kell tenniük, különben a nedvek, amelyekkel a leveleket táplálják, megfagynának az ereikben. A jégnek több hely kell, mint a víznek, tudod? Ezek a szép fatörzsek mind széthasadnának, és a fák mind meghalnának. Nem szólva arról, hogy télen a fán maradt levelek felfognák a havat. A hó súlya alatt letörnének az ágak, kidőlnének a fák.

– Akkor nem bánom, hogy lehullatják a leveleiket – dünnyögte Jóska.

– Nem, ugye? – helyeselt édesanya, és hívogatni kezdett egy kacsát. Az hangos, éhes hápogással oda is kacsázott hozzájuk. – Észrevetted már egyáltalán, milyen csodaszépek a fák? Ahogy finom ágaikat az égre emelik! Mintha pókhálót rajzolnának az égboltra. Jóska megetette a kacsát, de közben tovább töprengett.

– A fenyőfák is tudják mindezt? – kérdezte egy kis idő múltán, és várakozva nézett édesanyjára.

– Minden fa tudja.

– De a karácsonyfák nem – gondolkodott hangosan Jóska.

– Kivéve, ha gyökeres kis karácsonyfát vásárolunk cserépben – vetette fel édesanyja. Erre aztán Jóska is elmosolyodott.