A karácsony titka

Mikor egyre rövidülnek a napok, mikor leesnek az első hópelyhek, halkan és szemérmesen bukkannak fel az első karácsonyi gondolatok. És már a puszta szónak varázsa van, amitől aligha szabadulhat a szív. Még a más valláson levők és a hitetlenek is, akik számára semmit sem jelent a betlehemi gyermek régi históriája, ünnepre készülnek, és azon törik a fejüket: hogyan gyújthatnák meg itt vagy amott az öröm egy-egy sugarát. Már hetekkel és hónapokkal előtte is mintha a szeretet meleg árama futna keresztül az egész földön. A szeretet és az öröm ünnepe – az első téli hónapokban e felé a csillag felé tart mindenki. – A keresztény és főleg a katolikus keresztény számára azonban van itt valami más is. Őt elvezeti a csillag a jászolban fekvő gyermekhez, aki meghozza a földre a békét. A keresztény művészet ezt számtalan kedves képben állítja szemünk elé; erről énekelnek azok a régi dallamok, amelyekben ott cseng a gyerekkor egész varázsa.

Aki együtt él az egyházzal, annak szívében a rorátéra hívó harangszó és az adventi énekek valami szent vágyat ébresztenek; és akinek feltárult a liturgia kimeríthetetlen forrása, ahhoz naponta bekopogtat a megtestesülés nagy prófétája, hatalmas intő szavaival és ígéreteivel: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti felhők, hullassatok győzelmet! Közel van már az Úr! Jertek, imádjuk Őt! Jöjj, Uram, és ne késlekedjél! Jeruzsálem, nagy örömmel ujjongj, mert Üdvözítőd jön hozzád!” December 17-től 24-ig egyre vágyakozóbban kiáltják a Magnificat nagy Ó-antifónái (Ó Bölcsesség, Ó Szövetségek Istene, Ó Jessze Gyökere, Ó Dávid Kulcsa, Ó Napkelet, Ó Nemzetek Királya): Jöjj és szabadíts meg minket!” És egyre ígéretesebben cseng: „Lásd, minden beteljesedett” (advent utolsó vasárnapján); és végül: „Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr és holnap meglátjátok az Ő dicsőségét.”

Igen, ha este kigyúrnak a karácsonyfák és kicserélődnek az ajándékok, még előbbre, egy másik ragyogás felé tör a kielégítetlen vágy, míg csak éjféli misére nem csendül a harang, s a Szent Éj csodája meg nem újul a fénybe borult, virágdíszes oltárokon: „És az Ige testté lőn.” Itt van a boldog beteljesedés.

Az Isteni gyermekség kicsivé válást és ugyanakkor naggyá, válást is jelent. Az eucharisztikus élet azt jelenti, hogy kilépünk önmagunkból, egyéni életünk szűk korlátaiból, és belenövünk a krisztusi élet távlataiba. Aki az Urat az Ő házában keresi, az nem akarja, hogy mindig csak vele és az ő ügyével foglalkozzék. Érdeklődni kezd az Úr ügye iránt. A napi Áldozat önkéntelenül belevisz minket a liturgikus életbe. Az oltárszolgálat imái és szokásai az egyházi év folyamán újra meg újra lelkünk elé állítják az üdvösség történetét, s mindig mélyebbre hatolunk értelmükbe. És az áldozati cselekmény újra meg újra belénk vési hitünk központi titkát, a világtörténelem sarokpontját: a megtestesülés és a megváltás titkát. Ki tudna érző szívvel és lélekkel a szent Áldozaton részt venni anélkül, hogy meg ne fogná már maga az áldozat szelleme is, és meg ne ragadná az a feléje irányuló vágy, mely őt s az ő kis személyes életét át akarja vinni a Megváltó nagy művébe.

A kereszténység misztériumai osztatlan egységet alkotnak. Ha az ember elmélyed az egyikben, eljut az összes többihez is. A betlehemi út is feltartóztathatatlanul visz a Golgotához, a Jászoltól a Kereszthez. Mikor a Szent Szűz a Gyermeket elvitte a templomba, megjövendölték neki, hogy kard üti át a lelkét, hogy ez a gyermek sokak bukására és sokak feltámadására jött, jelül, amelynek majd ellene mondanak. A szenvedés híre ez, a világosság és a sötétség harcáé, amely már a jászol mellett is jelentkezett!

Kis Mónika fordítása