Mihez kezdjünk az akarattal gyermekünkben és önmagunkban?

61

Karácsony – a gyermekség ünnepe

Akaratos gyermekünk

Őszintén szólva, hosszú ideig bajban voltunk harmadik gyermekünk nevelésével. Bármennyit olvastunk, tanultunk a gyereknevelésről, bármennyi tapasztalatot gyűjtöttünk az előző gyerekeinkkel és tanárként – nála semmi sem “vált be”, akaratos és öntörvényű maradt. Napról napra alaposan lefárasztott, mivel a legegyszerűbb dolgokat is csak komoly küzdelem árán értük el vele. Ugyanakkor láthatóan neki sem volt jó ez a helyzet.

Sokat imádkoztunk, gondolkodtunk azon, mi lehet a kulcs ehhez a gyerekünkhöz, míg végre – úgy tűnik – megtaláltuk. Miközben nagyon akarta, hogy ő irányítsa az életét (ha szót is fogadott, legalábbis egy kis késleltetést kierőszakolt), mégis szenvedett attól – persze nem tudatosan -, hogy ekkora felelősséget nem bír el. Arra a biztonságra vágyott, hogy a szülei erősebbek nála, stabil és megbízható korlátot és egyben támaszt biztosítanak a számára. Ezeket a korlátokat persze próbálja döntögetni, de ha nem lehet kimozdítani őket, megnyugtatóan védik az ő életterét.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a legkisebb dolgokban is nagyon következetesen végig kellett vinnünk a mi akaratunkat – szelíden, érzelmes vagy indulatos kirohanások nélkül, de nagyon határozottan, miközben biztosítottuk a szeretetünkről. Nem engedhettünk semmiféle kunyerálásnak (“csak még egy kicsit…, majd mindjárt”), hanem azonnali, feltétlen engedelmességet kellett megkövetelnünk tőle, aki mindenben annyira önálló. Közben szavakkal is tudatosítottuk, hogy itt mi irányítunk.

Most úgy látszik, megtalálta a helyét a családban; azzal, hogy átengedte nekünk az irányítást, ő maga is megkönnyebbült. (Persze időnként azért próbálkozik.)

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ez a módszer ennél a gyereknél, úgy tűnik, bevált, de nem univerzális módszer – az eleve mindenben alkalmazkodó, nem önálló gyereknél inkább egy ellenkező folyamat segítésére lehet szükség!

Akaratos önmagunk

Gyermekünk történetét aztán továbbgondoltuk. Miközben karácsony táján annyi “gyermekes” ünnepet ülünk meg – a Gyermek születését, Szent Család vasárnapját, az Aprószenteket – eszünkbe jut-e, hogy Jézus minket is arra kért, gyermekként keressük az Isten Országát, úgy bízzunk az Atyában, ahogy a gyermekek a szüleikben?

Mert bizony, sokszor ugyanúgy viszonyulunk az Atyához, mint az akaratos gyerek a szüleihez. Mi magunk akarjuk irányítani az életünket, mi akarjuk elrendezni az ügyeinket, a saját elképzeléseink szerint. Csakhogy nem megy, legalábbis elég sokszor nem megy ahhoz, hogy ettől aztán rosszul érezzük magunkat, kudarcosnak a terveinket, vagy egyszerűen csak túl sok energiánkba kerül az egész. Fárasztónak és örömtelennek érezzük az életünket.

Pedig csak arra lenne szükség, hogy végre átadjuk az irányítást. Hogy lemondjunk saját életünk akaratunk szerinti alakításáról, és elfogadjuk az atyai kontrollt – és segítséget! Életünk egyik legfőbb tapasztalata, hogy amit csak átadtunk az Úr Istennek a Szentlélek által – szinte magától ment, sikerült, bár nagyon sokszor nem azon az úton-módon, ahogyan azt mi elképzeltük. Amikor kiengedtük a kezünkből az irányítást és gyermekként bíztunk az Úrban, akkor Ő elkezdett működni – minden képzeletünket felülmúlóan.

Majd én megjavulok

Akaratosságunk – de leginkább az önmagunkba vetett bizalmunk – még a javulási törekvéseinket is gyakran meghatározza. A saját erőnkből törekszünk hibáink, bűneink kijavítására – sokszor sikertelenül. Világos, hogy szükség van akaratunkra és kitartásunkra a lelki előrehaladáshoz. Mindez nem helyettesítheti azonban a Szentlélek segítségét, hiszen végső soron Ő az, aki átformálja szívünket. Pau-lette Boudet, egy mélyen keresztény, erős személyiségű asszony írt egy könyvet Ez nem a te harcod, hanem az enyém címmel, amiben elbeszéli, mennyire sikertelenül próbálta akaratával megváltoztatni az életét, és hogyan változott meg fokról fokra, amikor átadta (újra és újra) életét és akaratát Istennek. Még jó törekvéseink is csak a Neki való átadottságban valósulhatnak meg – akkor viszont már nem a mi gyenge, esendő lényünk, hanem az Ő ereje harcol bennünk, és Ő, amikor elérkezik az idő, győzelemre viszi ügyünket.

Karácsonykor az Üdvözítő emberré, gyermekké lett értünk. Itt az idő, hogy félretegyük védekező, bepáncélozott felnőtt énünket, és merjünk kicsi, sebezhető gyermekké lenni, akitől senki sem tart, akihez mindenki szívesen szól, aki el tudja fogadni a segítséget és osztani tudja a mosolyt, és aki akkora bizalommal van az ő édes Atyja iránt, hogy már semmi sem ronthatja el az életét többé.

PPM