Ministráns Abc

76

SZENT TARZICIUSZ, A MINISTRÁNSOK VÉDŐSZENTJE

AIII. század második felében, Valeriánusz császár uralma idején a keresztények rövid ideig nyugalmat élveztek, hitük miatt különösebb bántalmak nem érték őket. A császár aránylag türelmes magatartást tanúsított irántuk.
Ekkoriban nemcsak püspökök és papok léteztek a kisebb keresztény közösségekben, hanem apróbb tisztségeket is kijelöltek, sokszor a fiatalabbak számára is. Ilyen szolgálat volt az akolitátus, a kisebb oltárszolgálat. Manapság talán ministránsoknak nevezhetnénk őket, bár részben a sekrestyési feladatokat is ellátták. Az akolitusnak „hivatalos” rangja és megbecsülése is volt, amire felszentelték. Komolyan kellett vennie szolgálatát a szentmisén és a szentségi Jézus tiszteletében. Őt az átlagosnál is jobban kötelezte az eukarisztikus titoktartás. Mivel a pogányok közül sokan félreértették a szentmise szertartását, és emiatt hamis vádakkal illették a keresztényeket (pl. hogy gyermekeket áldoznak fel, vért isznak stb.), szigorúan tiltották a szent dolgok feltárását, az illetéktelenek elé vitelét vagy a cselekmények elbeszélését.
A rövid nyugalom után kétszeres erővel tört ki a keresztényüldözés. Rómában néhány nap alatt több száz embert vetettek börtönbe a hitük miatt. Hívő testvéreik azonban nem hagyták el őket. Ahogy a betegekhez, a rabokhoz is igyekeztek eljuttatni Krisztus Testét. A börtönökbe azonban nagyon nehezen jutottak be a felnőttek, ezért gyermekeket küldtek.
Így esett az egyik római közösség választása Tarziciuszra, aki fiatal is volt, s elég ügyes ahhoz, hogy bejusson a börtönbe és megáldoztassa a keresztényeket.
A püspök ruhából készült tarsolyba helyezte az Oltáriszentséget, a tarsolyt Tarziciusz nyakába akasztotta, s így szólt:
— Vigyázz magadra, fiam, lehetőleg senkivel ne állj szóba az úton. Testvéreid várnak a börtönben. Ha a feladatot elvégezted, azonnal gyere vissza. Az Úr legyen veled, mi itthon imádkozunk érted, hogy sikerrel járj.
Tarziciusz örvendező szívvel indult útjára. Az utcán igyekezett úgy viselkedni, hogy semmi különöset ne vegyenek észre a magatartásán. Már majdnem a börtön bejáratához érkezett, ahol engedélyt kellett kérnie, hogy ismerőseit, rokonait meglátogassa, amikor kis csapat fiú kiabált feléje:
— Hé, Tarziciusz, gyere, éppen egy ember hiányzik ahhoz, hogy játszani tudjunk!
A fiúk a cirkusz előtti térségen harci játékot játszottak volna. Botokkal és fából készült kardokkal fegyverezték fel magukat.
— Most nem érek rá — válaszolt Tarziciusz. — Meg akarom látogatni a rokonomat, később majd beállok közétek.
— Nincs is most látogatás, gyere közénk — Idabált a csapatvezér.
Néhányan Tarziciusz elé álltak és rángatni kezdték. A fiú attól félt, hogy letépik róla az Oltáriszentséget tartó tarsolyt, ezért kezét a mellére szorította.
— Biztos valami kincset rejteget, azt akarja a börtönbe csempészni! — kiáltott egy megtermett suhanc.
— Hova igyekszel, nem árulod el? Talán a keresztényekhez?
— Biztos ő is keresztény! Vegyük el tőle, amit a ruhája alatt rejteget!
Ekkor az egész csapat a hősiesen védekező fiúra rohant. Tarziciusz amikor látta, hogy az Eukarisztiát nem tudja kimenteni pogány társai kezéből, gyorsan magához vette Jézus Testét, hogy meg ne gyalázzák. Erre még nagyobb lett a többiek dühe.
— Megetted a kincsedet?! Majd mi kiverjük belőled! Ütötték, verték őt. A nagy kiabálásra a szolgálatot teljesítő őrség egyik tagja közéjük rohant, hogy szétválassza őket. A fiúk rémülten elrohantak, csak Tarziciusz maradt a küzdelem színhelyén. Alig volt benne élet.
A katona letérdelt mellé a földre, s azonnal ráismert a fiúra. Titokban ő is ugyanabba a közösségbe járt.
— Tarziciusz, hol van az, amit magaddal hoztál? — kérdezte halkan.
— Velem van, a szívemben — suttogta a fiú és meghalt.