Misszió otthonról

46

Lapunknak ez a száma sokat szól a misszióról. A „misszió” szóról sokunknak egy érdekes, ám meglehetősen távoli, egzotikus kép jut eszünkbe, és a témában legfeljebb annyira érezzük érintettnek magunkat, hogy időről-időre adakozunk az egyház missziós tevékenysége javára. Pedig Jézus mindenkinek missziót adott – a szó azt jelenti: küldetés.

Küldetése pedig mindenkinek van. Mindegyikünket küld Jézus valakihez, általában egészen természetes módon: a családtagjainkhoz, a beteg rokonhoz, ismerőshöz vagy szomszéd nénihez. A segítséget többnyire meg is adjuk, már csak emberiességből is, vagy ha másért nem, hát hogy meg ne szóljanak az emberek.
A kérdés – azt hiszem – valójában az, hogy milyen lelkülettel tesszük ezt. Ha Jézus küld, nem egyedül küld, magunkkal vihetjük az Ő Szent Lelkét, vele Jézust magát a szívünkben. Talán itt kezdődik a misszió – elvinni Jézust, az Ő szeretetét, ismeretét a másik embernek.

A nehéz beteg
Egy asszony édesanyja súlyosan megbetegedett, ápolásra szorult. Ez súlyos tehernek bizonyult számára, nem is annyira fizikai, mint inkább lelki szempontból: a folytonos morgást, panaszkodást, elégedetlenkedést hallgatni egész nap bizony nem felemelő. Egy napon elhatározta, hogy minden alkalommal úgy megy oda édesanyjához, hogy Jézust is magával viszi, Vele együtt lép a betegágyhoz. Ezt olyan komolyan és következetesen csinálta, hogy édesanyja hozzáállása egy idő után megváltozott, kettejük kapcsolata és a beteg Istennel való kapcsolata is egészen más lett. A közéjük hozott Jézus műve volt mindez – de kellett hozzá, hogy ez az asszony megnyissa a szívét, kipakolja belőle a saját nehézségei fölötti szomorkodását, és a helyére beengedje Jézust.

Csalódtam, most hogy legyek kedves?
Missziónk, azaz küldetésünk van az egészen hétköznapi helyzetekben is – de sokszor éppen ilyenkor a legnehezebb betöltenünk a feladatot. Egy fiatalasszony mesélte: Egyik vasárnap keserű arccal ülte végig a szentmisét. Egy be nem tartott ígéret kapcsán úgy érezte, férje cserbenhagyta, hiába számított rá. Szívében eluralkodott a neheztelés és a harag. A szentmise végén annyit tudott imádkozni: „Uram, én most nem tudok a férjemhez kedvesen szólni. Kérlek, gyere velem, és szólj Te hozzá belőlem!” Jézus pedig eljön, ha hívják, és a családnak nagyon szép vasárnapja lett, a neheztelésnek nyoma sem maradt, a férj és feleség kapcsolata erősödött. Ehhez megint csak szükséges volt a saját fájdalom elengedése – és Jézus beengedése.

Na de az iskolában?
Életünk minden területére érvényes a missziós küldetés. Egy diáklány felfedezte, hogy egyik tanára ugyanahhoz a keresztény közösséghez tartozik, mint ő. Vette a bátorságot, és írt neki egy rövid levelet, amiben azt javasolta, hogy mindennap az egyik szünetben röviden imádkozzanak együtt, mert „az nem lehet, hogy ha legalább mi ketten valóban megpróbáljuk élni az evangéliumot ebben az iskolában, akkor ne válna érezhetővé Jézus jelenléte!” És érezhetővé is vált – hamarosan már egész csapat imádkozott együtt mindennap, és együtt próbálták élni az igét.

A legfontosabbak
Kik azok, akikhez a legfontosabb küldetésünk van, akikhez elsősorban a mi feladatunk Jézust elvinni? Természetesen a gyerekeink. Amikor Isten ránk bízta őket, azt is kérte, hogy ismertessük meg Őt velük. Ez aztán az embert próbáló mis.- szió! Mert itt nem lehet eljátszani néhány órára a szép keresztényt, a gyerek bizony észreveszi a legkisebb „keresztényietlenségünket” is, megérzi a ki nem mondott neheztelést, a szülők közötti konfliktust is, és hát hiába „prédikálunk” neki, ha mi magunk nem úgy élünk. Ez persze ijesztően hangzik így, mert utoljára a Szent Család volt az, amelyik tökéletes példát tudott adni szintén tökéletes gyermekének – de Isten tervébe belefér az, hogy a jó szándékaink mellett is hibázunk. Nem tudjuk levetkőzni magunkkal hozott rossz szokásainkat és mintáinkat, indulatainkat csak nehezen fékezzük meg, és sajnos, sokszor egyáltalán nem mutatunk vonzó példát a kereszténységre. Erre egyedül nem is vagyunk képesek. Ezért kérjük, mindennap kérjük a Szentlelket, mert Vele együtt van csak valami esélyünk a jó nevelésre.
Bűnöket, hibákat minden keresztény elkövet – a kérdés csak az, hogy mit kezd vele azután. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő tud bocsánatot kérni, miután hibázik, akkor felnőve neki sem esik majd annyira nehezére. Ha azt látja, hogy a szülei összevesznek (akarom mondani, nem értenek egészen egyet), de aztán megbocsátanak egymásnak és mégis törekednek az egységre, akkor mintát kap arra, hogy ha el is bukunk, Jézus segítségével újra lehet kezdeni, és hogy nem az a legnagyobb baj, ha hibázunk, hanem a bizalom hiánya. Ezt a bizalmat próbáljuk meggyökereztetni a gyerekeinkben – hogy hozzánk és az Atyához is azzal a várakozással forduljanak, hogy „ha vannak is bajok, ha néha meg is romlik a kapcsolatunk, azért én bízom benned.”

Végül
Kis Szent Teréz úgy lett a missziók védőszentje, hogy ki sem mozdult a kolostorból. Az ő kis útját mi is követhetjük: áldozataink, imádságaink révén elvezethetjük az embereket Jézushoz, sokszor jobban, mint a szavainkkal. Szavak, szavak! Ha már használjuk őket, ne úgy misszionáljunk, hogy mondjuk a magunkét, hanem úgy, hogy mondjuk a Jézusét! Ne a saját szívünkből merítsünk – inkább az Övéből. Ha Őt hagyjuk szólni belőlünk, küldetésben járunk.

Popovicsné Palojtay Márta