Mobilizáció – másként

66
MG 8757

Február óta rendszeresen imádkozunk templomainkban a vérontás, a háború befejezéséért, a békéért, a megbékélésért. Majnek Antal püspök atya ezt az első konfliktusok kirobbanása óta kéri papjaitól, híveitől, s ő maga is ezt teszi. Az ukrajnai Római Katolikus Püspöki Konferencia is rendszeresen kér tőlünk imát és böjtöt erre a szándékra, s minden jószándékú ember ezért imádkozik.

Ebben az írásban Homoki Gyula református teológusnövendék fogalmazta meg azt, amit annyian igyekszünk gyakorolni: hogyan kell Istenben bízó keresztényként hozzáállni ehhez a nehéz helyzethez.

Háború. Behívó. Nyugtalanság. Feszültség. Tüntetések. „Nem akarunk örök gyászban élni!” „Ne vigyétek fiainkat és férjeinket!” „Ez nem a mi háborúnk!” Álhírek tömkelege: „már a padláson keresik a behívottakat”, „autóbusszal jönnek, és fogják el a járókelőket”, stb. Félünk – most mi lesz? Hírek halottakról.

„Csak ne az én fiam/férjem legyen a következő…” MH17: majdnem 300 halott.

Ismerős szavak, mondatok mindan?- nyiunk számára. Még ki sem hevertük a Majdan körüli borzalmakat, még időnk sem volt belegondolni igazán a ránk váró megszorításokba. Még át sem rajzolták a térképeken a határokat – most újabb löketet kaptunk. Háború van. Vagy valami ilyesmi. És ami a legfontosabb: ebben már mi is érintve vagyunk. Távol van, igen. Azt sem tudjuk, hogyan jutottak idáig a dolgok. Sokunk még életében nem is járt Donbászban. Az elmúlt hetekben ez a háború a mi háborúnk is lett a részleges mobilizáció által.

Érezni a feszültséget a levegőben. Mindenki nyugtalan. Megszoktuk már, hogy háborús híreket csak a tévéből, a rádióból hallunk. „Ó, mennyien ölik egymást a világban!” – gondoljuk, s megyünk tovább. De ez most más. A világ messziségéből most éppen országunkra kúszott át a reflektor fénye. Tüntetünk, nem értjük, nem akarjuk, hogy részünk legyen benne. Kérünk: van, aki szépen, higgadtan, aláírásokat gyűjtve, kulturáltan; és van, aki kiabálva, torkaszakadtából, vádolva, követelőzve – mindketten ugyanazt akarják. Mindenki nehezen viseli ezeket a napokat.

Én mégis másfajta élménnyel gazdagodtam az elmúlt két hét folyamán… Öröm az ürömben – mondhatnám. Elhatároztuk a gyülekezetben, hogy minden este letérdelünk Istenünk elé, s rábízzuk ezt az egész helyzetet. Egy maroknyi csoport gyűlt össze: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Nem politizálunk. Nem vádolunk senkit. Nem próbáljuk felgöngyölíteni, hogy vajon igazak-e a millió és egy forrásból érkező hírek.

Nem. Egyszerűen csak együtt vagyunk, énekelünk, s aztán összekulcsoljuk a kezünket. És ebben a pillanatban olyan érzésem támad, mintha egy más világban találnám magam. Egy olyan világban, ahol a kimondott szónak, az elmondott imádságnak nagyobb ereje van, mint akármelyik tanknak. Nagyobb tekintélyt parancsolnak az Ige betűi, mint bármelyik kormányfő írása. Itt én vagyok. Itt mi vagyunk. És a Mindenható Isten. Az, aki Úr. Aki Krisztus óta már Apa. Aki kézben tart mindent. Aki elé jöhetünk. S éppen ilyen helyzetekben várja legjobban, hogy jöjjünk; hogy ostromoljuk az ég kapuit; hogy zaklassuk Őt naponta többször is. Ez bizony egy más világ.

És mintha szárnyat kapnék. Felemelkedek, látok: túl országhatárokon, nemzetiségeken, felekezetiségen – embereket látok a Földön. Apró kis pislákoló fényeket, akik ugyanúgy könyörögnek, ugyanúgy leborulnak, s kérnek: legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy e földön is.

Az „Ámen!” után pedig minden máshogy néz ki. Megtettem, amit megtehettem. Az pedig a legtöbb. A gyermek hangjával szólalok meg: Kértem Édesapámat, hogy intézze el. Innentől kezdve valóban Tőle függ minden.

A Szentírás szerint „nagy ereje van egy igaz ember buzgó könyörgésének” (Jak 5,16). Én őszintén hiszek ebben. Ha egy igaz ember imája ilyen erős, akkor milyen erős lehet száz vagy ezer hívőé?! Az ember mindig két választás előtt áll: vagy a körülményeire tekint, vagy pedig az Istenre. Tapasztalataim szerint, ha a körülményeimet bámulom, méregetem, akkor biztos kudarcba fullad az utam. Ellenben ha látom ezeken túl Mindenható Édesapámat, akkor máris máshogy viszonyulok mindenhez, ami körülvesz.

Néha jönnek bizonyos idők, amik térdre kényszerítik az embereket. Napnál világosabb, hogy ez a mostani is ilyen. De ennek így kell lennie! Mert ez a térdre kényszerített helyzet a legjobb pozíció arra, hogy imádkozzunk.

Homoki Gyula
Forrás: karpatalja.ma/kriszteso.hu