„Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket – írta a minoriták rendfőnöke.
– Nem csak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is,
amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván.”
Copertinóban, a Nápolyi Királyság egy kis falujában született szegény sorsú szülőktől 1603. június 17-én. Szelíd, magába vonuló természetű volt. Az iskolában alig ért el eredményt, sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet.
Hét-nyolc évesen „önkívületbe” esett, és zene hatására annyira megragadták belső élményei, hogy társaitól a „tátott szájú” gúnynevet kapta. Nyolcadik és tizenegyedik életéve között kemény betegség megpróbáltatásait kellett elszenvednie, ami még inkább elválasztotta a külvilágtól és pajtásaitól.
Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor végre felgyógyult, szemlélődő befelé fordulása végképp elzárta környezete mindennapi életvitelétől.
Ezért jelentkezett a kapucinusok kolostorába, ahol tizenhét évesen fel is vették, gyenge egészsége és a munkára való alkalmatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva el is bocsátották. Saját megvallása szerint akkor úgy tűnt neki, mintha a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla. Később azonban, nagy örömére, felvette szolgának egy minorita kolostor, ahol megtanult írni és olvasni. Végül jámborsága miatt felvették a rendbe, méghozzá klerikusnak, és három év múlva, 1628-ban nem annyira tudása, mint inkább életszentsége miatt pappá szentelték. Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be.
Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt, de belső világossága, a teljesen egyszerű és erős lélek fénye nem maradhatott elrejtve.
1630-ban Copertino városa körmenetet tartott Assisi Szent Ferenc tiszteletére.
József is részt vett a szertartáson, amikor hirtelen felemelkedett, és a tömeg fölött lebegett.
Amikor leereszkedett, és megtudta, mi történt, annyira elszégyellte magát, hogy anyja házába menekült, és elbújt. Ez volt az első alkalom, amelyet több is követett.
Nemsokára már „repülő szentnek” nevezték. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különös eksztázisokban nyilvánult meg: képes volt lebegni, belelátott mások lelkébe, a szentmiséken extázisba esett, át is élte, amiről prédikált. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Lelkét annyira lenyűgözte Isten nagysága és szeretete, hogy egyik alkalommal egy kolostori festmény volt rá olyan hatással, hogy felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt.
Máskor mise közben emelkedett föl 30- 50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Levitációi oly gyakoriak lettek a szentmisék közben, hogy sokan azt mondták: szerzetesi élete felét a föld felett élte le. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is, és előrerepült vele a tabernákulumhoz.
A Szűzanya iránti gyermeki tisztelete mutatkozik meg a következő párbeszédben: „Az én anyám önfejű. Hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedek neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem hát, mit akar? S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.”
Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve. Egy püspöki helynök kételkedve írta róla: „Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.” Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt azonban – mint később Rómában sem – semmiféle hamisságot nem sikerült megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. Végül 1657-ben az osimói rendházba került, ahol 1663 elején beteg lett. Cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. „A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni” – mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: „A kéreg nem akar leválni a fáról. Borzalmas ez az átmenet.” Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette, s ezt kérte: „Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd föl benne szereteted tüzét.”
1663. szeptember 18-án halt meg, 64 évesen, rendtársai körében. „A szent atya meghalt” – mondogatta a nép, amint ismertté vált halála. A légiutazók, pilóták, szellemi fogyatékosok és gyenge tanulók patrónusát 1767. július 16-án XIII. Kelemen pápa avatta szentté.
Összeállította: Riskó Mariann
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!