Nagyböjti mozaik – néphagyományok

59

Böjti fegyelem régebben

A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Nálunk is akadtak még a múlt század végén is faluk, illetőleg paraszti közösségek, amelyek a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Annyira mentek, hogy a böjtös eledelek számára több helyen, még nem is régen, külön edényeket használtak. Ókeresztény regula szerint a húsfélék mellett fehér eledel (tej, túró, vaj, sajt, tojás) sem kerülhetett ilyenkor a hívek asztalára.

Az ország több vidékén hallottuk, hogy voltak, akik a házasélettől, dohányzástól is megtartóztatták magukat, Nem nyiratkoztak, nem borotválkoztak. Ez utóbbi fogadalmak nagyhétre, esetleg már csak nagypéntekre korlátozva, máig élnek.

A hamu

A hamu a bűnbánat szimbóluma már az ószövetségben is. Az őskeresztények a töredelem jeléül hamuval hintették meg magukat. A nyilvános bűnbánat ugyanis a nagyböjt első napján, hamvazószerdán vette kezdetét. A nagy bűnösök mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a püspököt, aki a templomba vezette őket. Elmondták a hét bűnbánati zsoltárt, majd a püspök fejükre tette a kezét. Megszórta őket hamuval, rájuk tette a ciliciumot, feladva a penitenciát és meghintve őket szenteltvízzel, majd miként az Úr a paradicsomból Ádámot, kiutasította őket a templomból. A nagyböjt egész idején többé a templomba nem mehettek, csak az ajtóban állottak és a bemenő hívek imádságát kérték.

Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt. A hívek közül azonban sokan csupa alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. A nyilvános vezeklés megszűntével, a XIV. században a hamvazás szertartása, mint a nagyböjt kezdete, általánossá lett.

Egy 1500. évből való forrás szerint ezen a napon szentelték a zarándokok botját és tarisznyáját, akik voltaképpen szintén vezeklő útra készültek.

A hamvazószerda utáni csütörtöknek csonkacsütörtök, kövércsütörtök, zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, tobzódócsütörtök, a nyugati Kethelyen pedig kisfarsang volt a neve. Ilyenkor még megették a farsangi ételmaradékot, hogy kárba ne vesszen.

Gyónás és bocsánatkérés

Az Egyház lelkére köti híveinek, hogy évente legalább egyszer, húsvét táján szülessenek újjá. Járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ezt a parancsot a nép általában még a század elején is igen komolyan vette. Maga a családfő: édesapa, édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze, mert csak így, a kegyelem állapotában válik méltóvá a húsvéti szentelt eledelek elköltésére.

Ilyenkor az idősebbeket a fiatalok megkövetik, vagyis bocsánatukat kérik, sok helyen kezet is csókolnak szüleiknek. Ezt a megkérlelést olykor a szülő gyermekével, a gazda béresével szemben is megtette. Hajdani szegediek azokat is fölkeresték, akikről úgy érezték, hogy megbántották valamivel őket. Indulás előtt, ha máskor nem is, sokfelé megcsókolják a szülők kezét. Szubogy palóc faluban a szülők megkövetése így hangzik: engedjen, ha valamivel megbántottam, Isten is meg fog engedni! A felelet: kész az engedelem, elmehetsz! A felnémeti felelet: én megbocsátok, bocsásson meg az Isten! A gyónni, továbbá búcsúra induló Hollókőn nemcsak hozzátartozóitól szokott bocsánatot kérni, hanem minden falubelitől is, akivel menet közben találkozott. A hangonyi gyónó így engesztelte hozzátartozóit: Jézus sebeire kérem, bocsásson meg, gyónni szeretnék! Fertőhomokon gyónás előtt minden családtag bocsánatot kért egymástól. Patosfán így szoktak búcsút venni: bocsáss, bocsásson mög, ha valamit vétöttem. A felelt: Istené a bocsánat!

Nagycs ütörtök – a vezeklők visszafogadása

Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése.

A hajdani vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot. Ennek a szertartásnak a mi középkori liturgiánkban is vannak nyomai.

Egy 1509-ben megjelent egri szertartáskönyv még tartalmazza a nyilvános vezeklők nagycsütörtöki kiengesztelésének liturgiáját. Eszerint a püspök teljes díszben, vörös színben ünnepélyesen vonult a székesegyház főbejáratához. Most az egyszerű albába öltözött főesperes mezítláb, kezében botocskát tartva, odament az előcsarnokban gyülekező bűnbánókhoz. A kar latinul hét zsoltárt énekelt. Utána a püspök szava hangzott föl: “Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek fiaim, az Úr félelmére tanítalak meg benneteket!”

A főesperes ezután a bűnbánók nevében ezt mondotta: “hajtsunk térdet!” Erre a vezeklők mindnyájan térdre estek, majd fölkeltek. A jelenet háromszor ismétlődött. Most a püspök jóra intette őket, majd a főesperes kézenfogva vezette a bűnbánókat a főpásztorhoz. Innen a keresztelőkúthoz vonultak.

Elénekelve a Mindenszentek litániáját, a püspök ezt a könyörgést szőtte bele, és háromszor ismételte: “hogy e bűnbánó szolgáidnak bűneik bocsánatát megadni méltóztassál!” Rövid imádság után a püspök feloldozta és szentelt vízzel meghintette, tömjénnel pedig megfüstölte a vezeklőket. Ezután pásztorbotjával megérintette őket, mondván: “ébredjetek, akik alusztok.”

A bűnbánók most hódolatul égő gyertyával kezükben és fejük fölött vesszőt tartva, a püspöki szék elé vonultak.

A püspök megcsókolta őket, az asszonynépnek főpásztori gyűrűjét nyújtotta csókra. Ezután vesszőiket maguk törték el.

Bálint Sándor:
Karácsony, húsvét, pünkösd című,
1973-ban megjelent könyvéből.