Ne késsünk el a szentmiséről! Ferenc pápa katekéziséből

Ma szeretnék elkezdeni az eucharisztikus ünneplés felépítésével foglalkozni. A mise két részből áll, az ige liturgiájából és az Eucharisztia liturgiájából. Ez a két rész olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt alkot. Az ünneplés, melyet előkészítő szertartások vezetnek be és befejező szertartások zárnak le, egyetlen egységet képez, és mozzanatait nem lehet elszakítani egymástól. Ismernünk kell ezeket a szent jeleket, hogy teljesen át tudjuk élni a misét, és annak egész szépségét megízlelhessük.

Miután a nép egybegyűlt, az ünneplés bevezető szertartásokkal kezdődik, ezek közé tartozik a misézők vagy a miséző bevonulása, a köszöntés („Az Úr legyen veletek!”, „Béke veletek!”), a bűnbánati cselekmény („Gyónom…”, amelyben bocsánatot kérünk bűneinkért), az „Uram, irgalmazz”, a dicsőség himnusza és a könyörgés, amelyet collectának (összegyűjtött imának]) neveznek, mert ez az ima összefoglalja az egész nép imaszándékait; és a nép imaszándékainak ez a gyűjteménye imaként száll fel az égbe.

Ezeknek a bevezető szertartásoknak az a célja, „hogy az egybegyűlt hívőket közösséggé formálják, és felkészítsék Isten igéjének hívő hallgatására és az Eucharisztia méltó ünneplésére”. Helytelen gyakorlat, ha valaki nézi az óráját, és azt mondja: „Még időben vagyok, a beszéd végére odaérek, és ezzel eleget is teszek a szentmisén való részvétel előírásának.” A szentmise a keresztvetéssel kezdődik és ezekkel a bevezető szertartásokkal, mert ezekkel kezdjük el imádni Istent közösségként. Ezért fontos figyelni arra, hogy ne érkezzünk későn, hanem inkább előbb, hogy felkészítsük szívünket a közösségnek erre az ünneplésére.

A kezdőének alatt a pap a többi szolgálattevővel körmenetben általában a szentélybe vonul, ahol meghajlással üdvözli az oltárt és tisztelete jeleként megcsókolja, adott esetben meg is füstöli. Miért? Mert az oltár Krisztus: Krisztust jelképezi. Amikor az oltár felé nézünk, akkor abba az irányba tekintünk, ahol Jézus van. Az oltár maga Krisztus. Ezek a mozdulatok – félő, hogy észre sem vesszük őket – nagyon jelentősek, mert már kezdettől kifejezik azt, hogy a mise szerető találkozás Krisztussal, aki „testét felajánlva a kereszten (…) ő lett a főpap, az oltár és az áldozati bárány” (húsvéti prefáció). Az oltár ugyanis, mint Krisztus jele, „a középpontja annak a hálaadásnak, amely az eucharisztiával megy végbe”, és az egész közösség körbeveszi az oltárt, amely Krisztus; nem azért álljuk körbe, hogy egymás arcát nézzük, hanem hogy Krisztusra tekintsünk, mert Krisztus ott van a közösség közepén, és nem valahol távol.

Azután következik a kereszt jele. A szentmisét vezető pap keresztet vet magára, és ugyanígy tesz a közösség összes tagja: tudatában vannak annak, hogy a liturgikus cselekményt „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” végzik. Szeretnék itt egy apró szempontra kitérni. Megfigyeltétek már, hogyan vetnek a gyerekek keresztet? Nem tudják, mit csinálnak: néha mintha ákombákomot rajzolnának magukra, de az nem a kereszt jele. Legyetek oly kedvesek, anyukák, apukák, nagyszülők, tanítsátok meg a gyerekeknek – kezdettől, kiskoruktól fogva –, hogyan kell helyesen keresztet vetni! És magyarázzátok el nekik, hogy Jézus keresztje mintegy védelmet nyújt nekünk.

A szentmise tehát a kereszt jelével kezdődik. Az egész imádság úgymond a Szentháromság terében – „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” –, a végtelen közösség terében zajlik; forrása és célja a hármas-egy Istennek Krisztus keresztjében kinyilvánított és odaajándékozott szeretete. Krisztus húsvéti misztériuma ugyanis a Szentháromság ajándéka, és az Eucharisztia mindig az ő átszúrt szívéből fakad. Amikor tehát megjelöljük magunkat a kereszt jelével, nemcsak keresztségünk emlékét idézzük fel, hanem kijelentjük, hogy a liturgikus imádság Istennel való találkozás Krisztus Jézusban, aki értünk emberré lett, kereszthalált halt és dicsőségesen feltámadt.

Ezután a pap liturgikus köszöntést intéz a hívekhez: „Az Úr legyen veletek!”, vagy más, hasonló formulával – bőven vannak ilyenek –, a közösség pedig válaszol: „És a te lelkeddel.” Párbeszédet folytatunk. A szentmise elején járunk, és gondolnunk kell mindezen mozdulatok és szavak jelentésére. „Szimfóniába” lépünk, amelyben több hangnem megszólal, köztük csendes ütemekkel, hogy „összhangot” hozzunk létre az összes résztvevő között, vagyis hogy elismerjük: egyazon Lélek vezet minket, ugyanazon cél felé. „A pap köszöntése és a nép válasza kinyilvánítják az ünneplésre egybegyűlt Egyház misztériumát”. Így kifejeződésre jut a közös hit, valamint az a kölcsönös vágy, hogy együtt legyünk az Úrral, és megéljük az egységet az egész közösséggel.

Ez egy szépen kialakuló, imádságos szimfónia, amely rögtön igen megható mozzanatot tartalmaz, mert a szentmise vezetője mindenkit bűnei beismerésére hív. Mindannyian bűnösök vagyunk, s ezért a szentmise elején bocsánatot kérünk. Ez a bűnbánati cselekmény. Nemcsak az a feladatunk, hogy gondoljunk elkövetett bűneinkre, hanem sokkal több: felszólítást kapunk, hogy bűnösnek valljuk magunkat Isten előtt és a közösség előtt, testvéreink előtt, alázatosan és őszintén, mint a vámos a templomban. Ha az eucharisztia valóban jelenvalóvá teszi a húsvéti minisztériumot, vagyis Krisztus átmenetelét a halálból az életbe, akkor az első teendőnk az, hogy felismerjük, melyek a halálhelyzeteink, hogy Jézussal együtt új életre támadjunk. Ez megérteti velünk, mennyire fontos a bűnbánati cselekmény. S ezért a következő katekézisben újra elővesszük a témát.

Fordította: Tőzsér Endre SP
forrás: Magyar Kurír