Negyven év Japánban

85

Interjú Nemeshegyi Péter jezsuitával

A hívek nagy örömére idén a nagyböjti lelkigyakorlatos szentbeszédeket Nemeshegyi Péter jezsuita atya tartotta a beregszászi templomban. Találóan választotta ki a triduum témáját – “Az Élet útja Keleten és Nyugaton”, hisz majd negyven évet töltött Japánban hittérítőként, és jól megismerte a keleti emberek gondolkodását. 1993-tól immár Magyarországon hirdeti az evangéliumot, így a mai nyugati társadalom sajátosságait is ismeri. Lelkigyakorlatos beszédeiben tapasztalatai alapján szólt arról, hogyan juthat el Kelet és Nyugat embere az Istenhez.

– 1923-ban születtem Budapesten. Szüleimtől vallásos nevelést kaptam – kezdi élettörténetét Nemeshegyi Péter atya. – A Regnum Marianum cserkészcsapat tagjaként fogalmazódott meg bennem, hogy papi pályára lépek, így huszonegy évesen, 1944-ben léptem be a Jézus Szíve Társaságba.

– Miért választotta épp a jezsuita szerzetesrendet?

– Egyrészt lelkivezetőm tanácsára jelentkeztem a jezsuitáknál, másrészt nagy hatással voltak rám az akkori jezsuita atyák, akik sorra alapították a mozgalmakat, egyleteket Magyarországon. Olyanok, mint Bangha Béla, Bíró Ferenc vagy Kerkai Jenő.

– Hogyan teltek a készület évei?

– A noviciátus rögtön a harmincnapos lelkigyakorlattal kezdődött, amely során végig be kellett tartani a szilenciumot (csendet). Harmadéves filozófiahallgató voltam, amikor jött a háború, szegedi rendházunk felszámolásával kezdetét vette az egyházüldözés. A rend elöljárói úgy döntöttek, hogy a felszentelt jezsuita atyák maradjanak az országban, a fiatalok pedig menjenek külföldre. Társaimmal átvergődtünk a vasfüggönyön, Innsbruckban találkoztunk. Ekkor írtam a római rendházfőnöknek, hogy Japánba szeretnék menni misszióútra. Ő elfogadta jelentkezésemet, azonban előbb Rómába küldött további tanulmányokra, ahol hat esztendőt töltöttem. Ott szenteltek pappá 1952-ben. Miután 1956-ban teológiából ledoktoráltam, hajóra szállhattam és elkezdődhetett a hittérítői munkám a japán misszióban.

– Milyen feladatok vártak Önre?

– Fő feladatom az volt, hogy a jezsuiták által fenntartott tokiói Sophia Egyetem Hittudományi karán oktassak. Közel negyven évig tanítottam az egyetemen, aminek jelenleg 11 ezer hallgatója van, és többségük nem keresztény. Az egyetemi oktatás mellett sok helyre meghívtak előadást vagy lelkigyakorlatot tartani, így szinte egész Japánt bejártam.

– Hogyan tanulta meg a nyelvet?

– Nyelviskolát nem végeztem, megkerültem. A japán kispapoktól, papoktól tanultam beszélni a papneveldében a napi élet során. Magyarként könnyebb volt japánul megtanulni, mint a többi európainak, mert hasonlít a nyelvtanunk, a mondatszerkezetünk és a gondolkodásmódunk.

– Milyennek találta Japánt, a japánokat?

– Csodálatos országként ismertem meg. Leginkább a japánok hihetetlen lelki nyugalma és különleges esztétikai érzéke érintett meg. Számukra nagyon fontosak az érzelmek, a természeti értékek, a természetes szépség. Nagyfokú udvariasságukat és a néha elég szélsőséges időjárást viszont nehezebb volt megszokni.

Japánban mások a kulturális szokások és érintkezési formák, de az örök kérdések ugyanazok: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk? A mai japán fiatalok számára a buddhizmus ezerkétszáz éves hagyományai már egyre homályosabbak és megfoghatatlanabbak. Valószínűleg ezért is szimpatikus nekik, amikor a Megváltóról, a feltámadt Jézusról, az isteni gondviselésről, az örök életről hallanak. Számukra megdöbbentő, de egyben csodálatos dolog, hogy a halállal nincs mindennek vége. Ez egy örvendetes evangélium.

Nagy öröm volt azt látnom, hogy Japánban minden szentmisén szinte mindenki áldozik. Nyilván, hogy magukhoz vehessék az Úr Jézust, igyekeznek ehhez méltóan élni. Érzik, hogy a szentmise az áldozati jellege mellett egy lakoma is, amire mindenkit meghív Jézus, és nem szép dolog nem részt venni rajta.

A szentmisék után szinte minden plébánián kis agapét rendeznek, ahol elmaradhatatlan a japán tea. Közben beszélgetnek.

– Volt-e olyan élménye a japán misszió során, amire most is szívesen emlékezik?

– Sok szép élményem volt és nagyon sok értékes emberrel találkoztam, akik közül többekkel személyes barátságba kerültem. Tanúja lehettem sok megtérésnek is, közel négyszáz embert kereszteltem meg hittérítő munkám során. Szívembe zártam volt diákjaimat, kispapjaimat is, akik ma már családos emberek, illetve papként szolgálják Krisztust, sőt, néhányat püspökké szenteltek. Sok japán barátommal még most is tartom a kapcsolatot. Mindig hívnak, hogy látogassam meg őket, ezért idén nyáron tervezem, hogy elutazom Japánba néhány hétre látogatóba.

– Miben különböznek, illetve hasonlítanak a keleti és az európai emberek?

– Az emberek legmélyebb érzései, az öröm és a bánat mindenütt egyformák. Japánban is ugyanazok, mint bárhol a világon. Viszont közelebb érzik magukhoz a természetet. A buddhizmus egyik tanítása az ősirgalom, miszerint mindennek a gyökere egy nagy, irgalmas jóság, ami létezik. Ezért optimisták, és reménykednek abban, hogy minden élőlény eljut egy felfoghatatlan, de mégis létező végső boldogsághoz. Abban hisznek, hogy egy nagy, szerető ősharmónia öleli át az egész világot.

– Hogyan került vissza Magyarországra?

– Nem gondoltam, hogy valaha visszatérek. De jött a rendszerváltás és hívtak a hazai rendtársaim: hagyd ott a japánkáidat, vannak más misszionáriusok is Japánban, itthon meg nincs elég ember. A római rendfőnök pedig azt írta levelében: misszióba küldlek Magyarországra. Tizennégy éve újra itthon élek és nem érzem magam idegennek. Szerzetesként Isten kezébe tettem le életemet, oda megyek, ahová Ő küld.

– Mit üzen a Munkácsi Egyházmegye hívei számára?

– Tudok arról, hogy milyen szenvedéseken, elnyomatásokon és üldöztetéseken mentek keresztül az itt élő emberek. Csodálom kitartásukat, reményüket, hitüket. A Szentlélek mindig fiatal, és időnként megfiatalítja az Egyházat is. Ez szépen látható az egyházmegyében is, hisz a papok és a hívők között is sok a fiatal.

Amit üzennék, hogy a reménységet mindig meg kell őrizni. Vannak kisebb reményeink olyan kérdésekben, mint az, hogy mit hoz a holnap, milyen lesz az új kormány, mit talál ki az új polgármester, milyen lesz a gazdasági helyzet az országban. De a nagy reményünkről soha nem szabad megfeledkeznünk, hisz erre van biztosítékunk: Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, hogy legyen hitünk és reményünk Őbenne.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs

Nemeshegyi Péter atya Érmi furulyája című meseregényéből idézünk néhány részletet. Megmutatkozik benne a természet szeretete, amit ő maga is emleget a vele készült interjúban, az izgalmas, fordulatos történet pedig végig ébren tartja az olvasó figyelmét, aki lélegzetvisszafojtva követi Erminek, a fiatal fiúnak a kalandjait földalatti vándorútja során.

“Volt egyszer egy hársfa. Szelíd hajlani dombon állt, ott, ahol az út a nagy kék hegyekbe visz. Mélyzöld lombja zengett-zsongott, susogott az enyhe szélben. A pompás lombkoronát óriás törzs hordozta, éltető nedvtől átjárt rostjaival, vastag, érdes, mégis puha-eleven kérgével. Rajta keresztül szivárgott éjjel-nappal a nedvesség a magasba, s alakult lombbá, virággá, illattá meg terméssé. Lenn, ahol a törzs kiemelkedett a földből, körös-körül szétágaztak a gyökerek, hatalmas, erős, rendíthetetlen talpazat gyanánt. Nem tűntek el mindjárt a földben, hanem megmutogatták roppant erezetüket a felszínen, hogy végül elmerüljenek a sötét mélységben. Igen, a hársfa a földbe gyökerezett. Mélyen, mélyen a barna anyaföldbe. Ebből a barna földből nyújtózott, emelkedett fölfelé, mind magasabbra, magasabbra, egyenest bele a kéklő égbe.

Jó volt elálldogálni a hárs törzsénél. Tenyérrel megsimítani érdes, mégis barátian élő kérgét, lábbal tapogatni ágas-bogas gyökerét. Szép volt felbámulni az elágazó lombkoronába. A rezgő ágak és levelek közt átcsillogott a napsugár, áthunyorított az ég. Pezsgő, szelíd, teljes, anyai élet járta át az óriásfát. Júniusban, amikor virágzott, ezer meg ezer méh, darázs, pillangó, bogárka és mindenféle apró állat zarándokolt hozzá: odavonzotta őket jelentéktelen virágának mámorító illata. Csupa ciripelés és zümmögés volt az egész fa, mintha ezernyi kis hegedűs egyetlen zenekarrá egyesülne”.

“Az út peremére lépett, lenézett a mélybe – és megfagyott a vér az ereiben. Lenn a mély szakadékban fortyogva, fröcskölve, dörögve egy tűzfolyam hömpölygőit. Ermi a látványtól megigézve bámult a szakadékba. A tűz-folyam vörösesbarna volt, és lassan hengergőzött tova. Óriási hólyagok gyűrődtek a felszínén, időről időre szétpukkantak, hatalmas lávakitöréseket lövellve fölfelé. Gőzoszlopok gomolyogtak fel a restül áramló masszából.

A tűzfolyamból felszálló gőzök megtöltötték a levegőt, és akadályozták a látást. Csak annyit látott, hogy az út mindinkább lefelé tart. Vagyis mindig jobban közeledik a szakadékban áramló tűzfolyamhoz. A lávatömeg dörgése, sivítása, bugyborékolása folyvást hangosabb lett, hamarosan pokoli bőgéssé erősödött. Iszonyatos volt a hőség. Ermi arcán és hátán csak úgy folyt az izzadság. Rövidesen úgy átnedvesedett a ruhája, mintha megint vízbe ugrott volna. Az út pedig egyre mélyebbre vitt.

A térségről híd vezetett a másik partra. A tűzfolyamon át. Keskeny volt, korlát nem védte, s úgy látszott, egyetlen fehér kődarabból áll, amely ívben hajolt át a folyamon. A túlpartot a füsttől és gőztől nem lehetett látni. Ermi hamarosan elért a köves térre, és óvatosan előremerészkedett a hídfőig. De rémülten ugrott vissza. Éppen az orra előtt tört a magasba egy tűzoszlop, ezernyi szikrát szórva mindenfelé, és nagy robajjal omlott vissza a folyamba.

“Most!” – vezényelt magának Ermi, és a hídra rohant. A hőség úgy omlott rá, mintha ezer késsel hasogatnák a bőrét. A sima fehér híd alig harminc centiméter széles volt.

“Ha most elcsúszom… Ha megint jön egy lángnyelv…” Ermi agyában egymást kergették a gondolatok, míg teljes erőből futott, anélkül, hogy visszanézett volna. Már túljutott a híd ívének közepén, és most felfelé vitt az útja. Torkában hányingert érzett, szeme előtt összemosódott minden. Érezte, hogy léptei meglassúdnak, bizonytalanná válnak. Lenn mennydörögve üvöltött a folyam. És most – már sokkal közelebbről – megint felhangzott: “Segítség! Segítség!”

Részletek Nemeshegyi Péter SJ Ermi furulyája c. meseregényéből