Oszlopos Szent Simeon

70

Kelet egyik legkülönösebb szerzetesének életét talán el sem hinnénk, ha nem egy kortársa és barátja, Cyrusi Theodorétosz, a ciruszi püspök írta volna meg róla. Simeon életrajzának több változata maradt fenn, ezért már századokkal korábban a tudósok keresték a legendák mögötti történeti valóságot. Ma teljes bizonyossággal a következő állapítható meg Szent Simeonról.

390 körül született a Kilikia és Szíria határán fekvő Szinán nevű faluban, jámbor és viszonylag módos keresztény szülőktől. Minden oktatás nélkül, pásztorkodva nőtt fel. Egy téli vasárnapon, amikor az e tájon eléggé ritka hóesés miatt nem tudta állatait kihajtani, a templomban a Hegyi beszédet hallva az úgy szíven érintette, hogy ezzel el is dőlt a sorsa. A kapott tanítás és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az elmélyült imádságra. A szomszédságában élő aszkétákkal elmagyaráztatta magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban – Szíriában – értették. Két év múlva elhagyta első tanítóit, akik között megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást is, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledi monostorba. Kilenc évet töltött ott, lankadatlan buzgósággal gyakorolva az alázatosságot és a türelmet.

Egyre fokozott vezeklései azonban előbb csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését.

A hagyomány szerint Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy az mélyen bevágott a húsába. A ruháján átszivárgó vér elárulta, ezért erőszakkal eltávolították róla a kötelet.

Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták, de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.

Ezután Simeon az Antiochia hegyei között lévő Tellneszin faluba indult, ahol remeteként akart élni.

Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az “öngyilkossági kísérletről”, készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet. Negyven nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt, még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.

Három évet töltött a kunyhójában, s ez alatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s a Mandra nevű remetetelep egyik zugában, egy ajándékba kapott földdarabot bekerítve, lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta magát.

Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt.

Következő lépésként egy oszlopot emelve, arra állt fel. Az oszlop eleinte alacsony volt, de fokozatosan körülbelül 20 méteresre emelte, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely. Mintegy harminc évet töltött el oszlopokon állva.

Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak.

A Szent Simeon oszlopa köré emelt bazilika

A remeték egész világa, melyben elterjedtek egymásról a hírek, fejét rázta, ilyet senki elképzelni sem mert. Bár különös, szélsőséges utat választott, az emberek fokozatosan elkezdtek tőle tanácsot, imádságait, áldását kérni, s ezek rendkívüli hatása messze fölrázta az egész keresztény Keletet. A círusi püspök írásából derül ki, hogy néha tízezres zarándoktenger hullámozta körül az oszlopot. A híre messzire elhatolt, a távoli Arábiából is jöttek nomád pásztorok, s megrendülve megtértek.

De Szíriából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából is érkeztek hozzá zarándokok. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette 450-ben a halál meg nem váltotta kínjaitól. Az életének helyszínén épült bazilika mellett oszlopának maradványai ma is megtalálhatók.

E képzettség nélküli remetének, akinek élete lángoszlopként hatott, fönnmaradtak egyes beszédei, a kereszténységről kifejtett tanításai, tanítványainak lediktált levelei, amelyek abban az eretnekségtől szaggatott időben a keresztény igazhitűségre szólítottak fel. Szent Simeon szeretete és segítő jósága kiáradt minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan “jel”, amely hirdeti, mire képes az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.

RM